„Hogy érted, hogy odaadtad? Az az én fülbevalóm” — Nóra mozdulatlanná dermedt, kezében az üres fülbevalóval
„A te üdülésedre Lilla megy majd, a lányom” közölte Katalin kimérten, miközben a szalvéta sarkát igazította
„Anyával megyek” — a fiú higgadtan kimondta, elővette a saját kulcsát és az anyja kulcsa mellé tette
„Nekem olyan feleség kell, aki az én szintemen áll” — mondta Gergő hidegen, én némán aláírtam a válópapírokat és kiléptem a bíróságról
„Kisfiam, ne téveszd össze a feleségedet egy cseléddel” — Katalin higgadtan mondta, mire Levente sértődötten felült a kanapén
„Akár ma is” — mondta Zoltán fáradt, begyakorolt mosollyal, miközben a folyosón néma csend és egy kartondoboz várta Erzsébetet
„Te most komolyan azt várod, hogy ideköltöztessük őket?” — Katalin rezzenéstelenül visszautasította férjét a konyhában, miközben a fiuk aludt
„Te most komolyan azt szeretnéd, hogy beköltözzenek hozzánk?” Júlia rezzenéstelenül nézte a férjét
„Ebben a családban te nem számítasz senkinek, ezért a véleményedre sincs szükség!” – csattant fel az anyósom, mire az étkező dermedt csendbe süllyedt
„Vagy neked már semmit sem jelent a családunk?” Gábor az ebédlőasztal fölé magasodva vádolta Júliát
