„Anyával megyek” — a fiú higgadtan kimondta, elővette a saját kulcsát és az anyja kulcsa mellé tette
Ez a kegyetlen, igazságtalan döntés fájdalmasan méltatlan.
A férjem reggeli közben, mintha csak az időjárásról beszélne, odavetette:
— Elegem van belőled. Keress magadnak albérletet, mert mától a szeretőm költözik ide.
És ha ez önmagában nem lett volna elég megalázó, még azt is közölte, hogy a fiunk nála marad. Nem törtem ki sírásban, nem könyörögtem, nem kezdtem veszekedni. Csak némán letettem a kulcsaimat az asztalra, és összepakoltam a holmimat. Ő elégedetten mosolygott, mert azt hitte, győzött… egészen addig, amíg a fiunk elő nem vette a saját kulcsát, az enyém mellé nem tette, és ki nem mondta:
— Anyával megyek.
1. rész
— Meguntalak — jelentette ki Gábor hűvös nyugalommal. — A válás most túl sokba kerülne nekem, úgyhogy egyszerűbb, ha te költözöl el egy bérelt lakásba. Én itt maradok a barátnőmmel.
Mindezt úgy mondta, miközben lekvárt kent a pirítósára, mintha a budapesti reggeli dugókról csevegne. A hangját sem halkította le, pedig a fia alig néhány méterre ült tőlük az asztalnál.
Júlia mozdulatlanul ült.
Harminckilenc éves volt, és tizenöt éve élt házasságban ezzel a férfival. Az évek nagy részében ő vitte a háztartást, ő kísérte végig a fiukat az iskolai gondokon, ő tartotta kézben a családi kiadásokat, ő szervezte a rokonlátogatásokat, ünnepeket, ügyeket. Közben elviselte azt is, hogy Gábor nevetséges időtöltésnek nevezte a részmunkaidős állását egy iratdigitalizálással foglalkozó cégnél.
Gábor ezzel szemben egy jól menő szállítmányozási és logisztikai vállalkozást vezetett. Rengeteget keresett, egy hatalmas terepjáróval járt, amely többe került, mint mások teljes lakása, és régóta abban a hitben élt, hogy aki fizeti a számlákat, annak joga van mindenki sorsát irányítani maga körül.
— Ne csináljunk ebből jelenetet — folytatta könnyedén. — Lilla fiatal, vannak tervei, megért engem. Te már egyszerűen nem illesz abba az életbe, amit élni akarok. Havonta utalok majd valamennyit, hogy azért ne kerülj teljesen az utcára.
Júlia a fiára, a tizenhat éves Márkra pillantott.
A fiú mereven bámulta a kakaóját, mintha a bögre alján keresne valami választ.
Gábor önelégült mosollyal dőlt hátra. Biztos volt benne, hogy a felesége hallgatása beletörődést jelent.
— És még valami — tette hozzá. — Márk nálam marad. Itt van a szobája, a számítógépe, az iskola is közel van. Ha majd berendezkedtél valahol, néhány hétvégén meglátogathat.
Júlia lassan megitta a kávéját. Nem remegett a keze. Nem szólt egyetlen szót sem. Felállt, kiment az előszobába, majd a kulcscsomójával tért vissza.
Az asztal közepére tette.
Gábor elégedetten elmosolyodott.
— Örülök, hogy legalább most képes vagy ésszerűen viselkedni.
Júlia egyenesen a szemébe nézett.
— Márk velem jön.
A férfi arcáról abban a pillanatban eltűnt a mosoly.
— Tessék?
— Pontosan hallottad.
Gábor ideges nevetéssel próbálta elütni a dolgot.
— Talán kérdezd meg őt is! Márk biztosan nem fogja feladni a kényelmes életét csak azért, mert te sértettnek érzed magad.
A fiú lassan felemelte a fejét. Benyúlt a hátizsákjába, elővette a saját lakáskulcsát, és hangtalanul az anyjáé mellé helyezte.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz