„Te most komolyan azt várod, hogy ideköltöztessük őket?” — Katalin rezzenéstelenül visszautasította férjét a konyhában, miközben a fiuk aludt
Egy önző kérés, fájdalmasan igazságtalan és megalázó
— Te most komolyan azt várod, hogy ideköltöztessük őket? — Katalin rezzenéstelenül nézte a férjét. — Ebbe a lakásba? Amit én vettem. A saját keresetemből. Még azelőtt, hogy összeházasodtunk volna.
— Katalin, ő a húgom. Van férje, két gyereke. Nincs hová menniük.
— Dehogynem van. Ott a lakásuk Miskolcon.
— Kicsi. Ráadásul Tamásnak messze van a munkahelyétől.
— Ez akkor sem az én gondom, Gábor.
Gábor elfordította a tekintetét. A konyhában beszéltek, visszafogott hangon, nehogy felébredjen a fiuk. Katalin az ablak mellett állt, karját összefonva maga előtt. Odakint az éjszakai város fényei hunyorogtak: az új városrészé, ahol öt évvel korábban, még az esküvő előtt megvette ezt az otthont. Három szoba, százhúsz négyzetméter, faltól falig érő üvegfelületek, kilátással a Dunára. A hitelt négy év alatt lezárta, jóval a határidő előtt: két állásban dolgozott, és szinte mindent megvont magától. Akkor harmincéves volt. Most harmincöt.
Egy nagy informatikai cégnél vezette a marketingosztályt. Havonta körülbelül nyolcszáznegyvenezer forintot vitt haza. Gábor egy építőipari vállalatnál dolgozott, nagyjából háromszázhúszezret keresett. Katalin ezt soha nem tekintette problémának — legalábbis sokáig így hitte. Négy éve találkoztak. Gábor nyugodt ember volt, kevés beszédű, megbízhatónak tűnő. Megjavította a csöpögő csapot, biztos kézzel vezetett, és tudott hallgatni, amikor arra volt szükség. Katalin akkor azt gondolta: talán éppen ez a boldogság. Egy ember, aki mellett nem kell folyton bizonyítani.
A lakással nem kérkedett. A fizetését sem emlegette. Nem hangsúlyozta, hogy a jelzálogot még a házasság előtt fizette, és hogy az ingatlan kizárólag az ő nevén van. Egyszerűen élte az életét. Csakhogy ez is bőven elég volt ahhoz, hogy mások észrevegyék.
Gábor családja lassan, szinte észrevétlenül szivárgott be a mindennapjaiba. Először az anyja, Erzsébet: hatvankét év körüli asszony, festett vörös hajjal, és azzal a különös szokással, hogy a dicséreteibe mindig belecsempészett egy kis keserűséget. Aztán megjelent Júlia, Gábor három évvel fiatalabb húga, Tamás felesége, két gyerekkel — egy fiúval és egy kislánnyal. Miskolcon laktak, egy apró kétszobás lakásban, amelyet a nagymamától örököltek.
Júlia első ránézésre kedves volt. Mosolygott, ölelgette Katalint, „nővérkémnek” szólította. Mégis volt a barátságosságában valami feszültség, mintha állandóan méricskélt volna. A saját otthonát Katalin lakásához. A férjét Katalin karrierjéhez. A saját életét ahhoz, amit nála látott.
— Katalin, neked aztán van ízlésed — jegyezte meg egyszer Júlia, miközben a nappaliban egy új vázát forgatott a kezében. — Nekem eszembe sem jutna ilyesmit venni. Mi azért jóval szerényebben élünk.
— Mindenkinek mások a lehetőségei — felelte Katalin nyugodtan.
— Persze, persze. Van, akinek több jut.
Katalin nem kapta fel a vizet. Csak elmosolyodott, és másra terelte a szót.
Júlia először az esküvő után egy évvel kért segítséget. Tamás autójának javítására hiányzott még nyolcvanezer forint. Katalin odaadta. Nem azért, mert annyira meghatotta a helyzet, hanem mert Gábor kérte. Azt mondta: „Csak rövid időre kell. Visszaadják.” Nem adták vissza. Fél évvel később megint előálltak valamivel. Ezúttal a kislány fogkezelésére kellett pénz, százhúszezer forint. Katalin akkor is fizetett. Aztán már egy szanatóriumi beutaló került szóba.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz