„A te üdülésedre Lilla megy majd, a lányom” közölte Katalin kimérten, miközben a szalvéta sarkát igazította
Fájóan igazságtalan, hogy mások így uralják az életem.
Reggelre eltűnt a polcról az a mappa, amelyben az utazási visszaigazolás volt. A férjem csak annyit kért, hogy „ne csináljak ebből ügyet”, miközben a személyes online felületemen már ott függött egy módosítási kérelem, amelyet én biztosan nem adtam be.
– A te üdülésedre Lilla megy majd, a lányom – közölte Katalin olyan természetességgel, mintha csak egy üres székről beszélne az asztal mellett. – Neki most nagyobb szüksége van a pihenésre. Te majd elmész máskor.
Letettem a villámat a tányér szélére. Nálunk vacsoráztunk Gáborral, és alig öt perccel korábban az anyósa még a gyógyszerek áremelkedésén panaszkodott. Most pedig már az én Mátraházára tervezett hetem fölött rendelkezett.
– Katalin, ezt az utat én fizettem ki, és én is szándékozom elmenni – mondtam nyugodtan, bár belül már forrtam. – Lillának ehhez a foglaláshoz semmi köze.
Anyósom eligazította a szalvéta sarkát a tányérja mellett. Ismertem ezt a mozdulatát: rendszerint akkor csinálta, mielőtt valami megfellebbezhetetlennek szánt döntést közölt a jelenlévőkkel.
– Eszter, neked rendes állásod van, szabadságod is lesz még – felelte kimérten. – Lilla egész évben megállás nélkül hajtotta magát. Nem értem, miért kell ebből ekkora problémát gyártani.
Lilla velem szemben ült. Először csak a tányérját bámulta, aztán lassan rám emelte a tekintetét.
– Én nem kértem tőled semmit – szólalt meg, de a táskáját nem vette fel a székről, és láthatóan távozni sem készült. – Anya azt mondta, minden ki van fizetve, és át lehet íratni. Gondoltam, ha neked nem annyira fontos…
– Nekem fontos – vágtam közbe. – Ezt az utat magamnak vettem.
Három hónappal korábban prémiumot kaptam. Nem cseréltem le a telefonomat, és a lakásba sem vásároltam semmi nagyobb dolgot. Megnyitottam az utazási iroda oldalát, kiválasztottam hét napot Mátraházán, a vonat- és buszcsatlakozást Parádfürdő felé, a transzfert, valamint egy kisebb panziót a sétány közelében. A saját bankkártyámmal fizettem ki mindent, és hosszú idő óta először éreztem azt a jóleső várakozást, amelyhez nem kellett senkitől engedélyt kérnem.
Gábor akkor mindössze azt kérdezte meg, melyik napon vigyen ki az állomásra. Lilláról akkor egyetlen szó sem esett.
Most ott ült tőlem jobbra, és a kenyér belét morzsolgatta az ujjai között. Jól ismertem ezt a mozdulatát. Így szokta kivárni az anyja és köztem zajló vitákat, abban reménykedve, hogy a helyzet az ő közbelépése nélkül is valahogy elsimul.
– Eszter, tényleg ne fújd fel – mondta végül. – Anya csak felvetett egy lehetőséget. Meg lehet ezt beszélni normálisan is.
– Már megbeszéltük – feleltem. – Megmondtam, hogy én utazom el.
– Látod, Gábor? – fordult Katalin a fiához. – Vele lehetetlen szót érteni. Úgy viselkedik, mintha a lakását akarnánk elvenni. Egyetlen hét pihenésről van szó, és ekkora makacsságot csinál belőle.
Legszívesebben emlékeztettem volna őket, hányszor fordult elő az elmúlt években, hogy valami „másnak fontosabb” lett. Az új porszívóm egy hónapra Lillánál kötött ki. Gábor szerszámkészletét Katalin odaadta a szomszédnak „csak hétvégéig”. Egyszer még a hűtőnkből is átvándorolt hozzá egy csomó élelmiszer, mert váratlan vendégei érkeztek.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz