„Te most komolyan azt szeretnéd, hogy beköltözzenek hozzánk?” Júlia rezzenéstelenül nézte a férjét
Igazságtalan és megbocsáthatatlan ez a kérés.
– Te most komolyan azt szeretnéd, hogy beköltözzenek hozzánk? – Júlia rezzenéstelenül nézte a férjét. – Abba a lakásba, amit én vettem. A saját pénzemből. Még az esküvőnk előtt.
– Júlia, ő a húgom – felelte Gábor halkan. – Van egy férje meg két gyereke. Nincs hová menniük.
– Dehogynem van. Ott a lakásuk Miskolc környékén.
– Kicsi. Ráadásul Tamásnak nagyon messze van a munkahelyétől.
– Ez nem az én gondom, Gábor.
A férfi elfordította a tekintetét. A beszélgetés a konyhában zajlott, visszafogott hangon, nehogy felébresszék a fiukat. Júlia az ablak mellett állt, karját összefonva maga előtt. Odakint az éjszakai város fényei villogtak: az új lakónegyedé, ahol öt évvel korábban, még hajadonként megvette ezt az otthont. Három szoba, százhúsz négyzetméter, faltól falig érő ablakok, kilátás a folyóra. A hitelt négy év alatt törlesztette le, jóval a határidő előtt. Két állásban dolgozott érte, közben szinte mindent megvont magától. Akkor harmincéves volt. Most harmincöt.
Júlia egy nagy informatikai cégnél vezette a marketingosztályt. Havonta körülbelül nyolcszáznegyvenezer forintot vitt haza. Gábor egy építőipari vállalatnál dolgozott, nagyjából háromszázhúszezret keresett. Ez korábban sosem okozott köztük feszültséget – Júlia legalábbis így hitte. Négy éve ismerték meg egymást. Gábor nyugodt ember volt, kevés beszédű, megbízható. Megjavította a csöpögő csapot, biztos kézzel vezetett, és tudott hallgatni, amikor arra volt szükség. Júlia sokáig azt gondolta, talán éppen ez a boldogság: valaki, aki mellett nem kell állandóan bizonyítani.
A lakásával soha nem kérkedett. A fizetését sem emlegette. Azt sem dörgölte senki orra alá, hogy a jelzáloghitelt még a házasság előtt fizette ki, és az ingatlan kizárólag az ő nevén van. Egyszerűen csak élt benne. De úgy tűnt, már ez is elég volt ahhoz, hogy másokban valami megmozduljon.
Gábor családja lassan szivárgott be az életébe. Először az anyja, Erzsébet jelent meg, egy hatvankét év körüli asszony festett vörös hajjal, aki a dicséreteibe mindig belecsempészett egy csipetnyi keserűséget. Aztán jött Gábor húga, Nóra, aki három évvel volt fiatalabb nála. Férjével, Tamással és két gyerekükkel – egy fiúval és egy lánnyal – Miskolc közelében laktak, egy apró kétszobás lakásban, amelyet a nagymamától örököltek.
Nóra első látásra kedvesnek tűnt. Mosolygott, ölelgette Júliát, „nővérkémnek” szólította. Mégis volt ebben a barátságosságban valami feszes, valami nyugtalan. Mintha folyton méricskélt volna. A saját otthonát Júliáéhoz. A férjét Júlia karrierjéhez. Az életét ahhoz az élethez, amelyet Júliánál látott.
– Júlikám, neked aztán van ízlésed – mondta egyszer, amikor a nappaliban egy új vázát forgatott a kezében. – Nekem ilyesmi eszembe sem jutna. Mi olyan egyszerűen élünk.
– Mindenkinek mások a lehetőségei – válaszolta Júlia óvatosan.
– Persze, persze. Van, akinek több jut.
Júlia nem ment bele. Csak elmosolyodott, és másról kezdett beszélni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz