„Akár ma is” — mondta Zoltán fáradt, begyakorolt mosollyal, miközben a folyosón néma csend és egy kartondoboz várta Erzsébetet
Kényelmetlenül igazságtalan volt a csendes búcsú.
Elbocsátottak, de olyan halkan és puhán, mintha nem is kirúgásról lett volna szó.
Inkább úgy hangzott az egész, mintha udvariasan felajánlanák, hogy „felszabadulhatok az új lehetőségek előtt”.
— Erzsébet — mondta Zoltán fáradt, begyakorolt mosollyal —, maga is érti, hogy eljött a megújulás ideje. Új lendületre van szükségünk, más szemléletre, friss energiára…
Beszéd közben nem rám nézett. Valahová a fejem fölé bámult, mintha a nevemet már régen kihúzta volna a munkatársak listájáról.
Az ujján nehéz, feltűnő gyűrű csillogott. A nyakkendője pedig — ugyanaz, amelyet tavaly decemberben én választottam neki — hibátlanul simult az ingére.
Más szemlélet. Friss energia.
Eszembe jutott, amikor ketten ültünk a kicsi, félig alagsori irodában, és arról ábrándoztunk, hogy egyszer majd a cégünk logója egy elegáns irodaház homlokzatán díszeleg.
Most pedig, amikor mindez valóra vált, én lettem számára a régi berendezés része. Egy feleslegessé vált bútordarab.
— Értem — feleltem nyugodtan, miközben belül jeges csomó szorult össze bennem. — Igaza van. A fiatalok bizonyára jobban tudják, hol a tartozik és hol a követel. Különösen Katalin a recepcióról.
Zoltán félrekapta a tekintetét.
Nem erre számított. Könnyeket várt, könyörgést, sértett magyarázkodást, talán egy kis megalázkodást is.
Csakhogy én erre a beszélgetésre már jó ideje felkészültem.
— Természetesen mindent szabályosan intézünk — mondta gyorsan. — Végkielégítés, köszönőlevél, ajánlás…
Bólintottam, majd lassan felálltam.
— Mikorra ürítsem ki az asztalomat?
— Akár ma is. És… remélem, nincs harag.
Harag? Az nem volt bennem.
Csak valami különös, váratlan megkönnyebbülés.
Attól a naptól kezdve tudtam, hogy ez a pillanat előbb-utóbb eljön, amikor a könyvelőnk észrevette az elszivárgó összegeket a kimutatásokban.
A folyosón néma csend fogadott. A kollégák úgy tettek, mintha rettentően el lennének foglalva.
Az asztalom felé indultam, és a lépteim kongva verődtek vissza a járólapról.
Ott már várt rám egy kartondoboz. Valaki a személyzeti osztályról gondosan előkészítette.
Fényképek. Egy bögre, rajta a felirat: „Nélküled nem ment volna.” Néhány folyóirat. Hirtelen minden aprónak, súlytalannak tűnt.
Szépen beleraktam a holmimat, aztán elővettem a táskámból egy kis csokor rózsát.
Tizenkét szál volt benne. Egy-egy mindenkinek, aki ezekben az években mellettem állt.
És ott volt még a fekete mappa is. Vastag, zsinórral összefogott dosszié.
Több mint egy éven át gyűjtöttem az anyagát. Csendben, feltűnés nélkül, éjszakánként. Dokumentumokat másoltam, képernyőképeket mentettem, jelentéseket rendszereztem.
Végigjártam az irodát.
Mindenkinek átadtam egy virágot, és csak ennyit mondtam:
— Köszönöm.
Volt, aki halkan azt suttogta: „Szeretjük magát.” Más csak bólintott, és nem mert a szemembe nézni.
Amikor már csupán a mappa maradt a kezemben, visszafordultam. Oda mentem, ahol a zárt ajtó mögött az az ember ült, aki tönkretette mindazt, amit együtt építettünk.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz