„Kisfiam, ne téveszd össze a feleségedet egy cseléddel” — Katalin higgadtan mondta, mire Levente sértődötten felült a kanapén
Igazságtalanul bántó mondat, ami csendet teremtett.
Vasárnap dél körül az anyósom olyan higgadtsággal ejtette ki azt a mondatot, hogy egy pillanatra azt hittem, félreértettem.
A konyhában álltunk. Rajtam egy pecsétes póló lógott, egyik kezemben fakanalat szorongattam, a másikkal épp a mosogatógép ajtaját próbáltam becsukni, miközben a sütőből már gyanús szag áradt, mert a rakott krumpli kezdett odakapni. A férjem, Levente, közben a nappaliban hevert a kanapén, mezítláb, a telefonját a mellkasára téve, és onnan szólt ki nekem:
– Lilla, hoznál nekem egy kávét? Ja, és ha már kijössz, valami süti is jöhetne.
Katalin, az anyja, az ablaknál állt. Előbb engem nézett meg.
Aztán a fiára fordította a tekintetét.
Végül letette a tányért, amelyet addig törölgetett.
– Levente, neked is van két lábad.
A férjem elnevette magát.
– Anya, kérlek, te ne kezdd el.
Katalin arca mozdulatlan maradt.
– Nem kezdek én semmit. Csak húsz perce nézem, ahogy a feleséged egyszerre főz, mos, tereget, megterít, és még a kabátodat is a helyére teszi utánad. Te pedig úgy viselkedsz, mintha egy wellness-szállodában pihennél.
– Kimerült vagyok.
– Lilla is dolgozik.
Erre Levente már felkönyökölt, majd felült a kanapén.
– Most tényleg ezért jöttél át?
A hangjában sértődöttség bujkált, valami egészen gyerekes éllel. Én automatikusan közbe akartam lépni, ahogy máskor is mindig.
Hogy hagyják abba.
Hogy semmiség az egész.
Hogy majd megoldom én.
De Katalin gyorsabb volt nálam.
– Kisfiam, ne téveszd össze a feleségedet egy cseléddel. Ha azt szeretnéd, hogy úgy szolgáljanak ki, mint valami uralkodót, akkor előbb teremtsd meg hozzá azokat a körülményeket is.
Levente arca megkeményedett.
– Tessék?
– Pontosan értetted.
A nappaliban hirtelen csak a tévé halk moraja maradt. Valamilyen kézilabdameccset közvetítettek, de egyikünk sem figyelt rá igazán.
Akkor még nem tudtam, hogy ez az egyetlen mondat három héten belül olyan rétegeket fog felkaparni a házasságunkból, amelyekről addig még saját magamnak is inkább hazudtam.
Leventével nyolc éve ismertük egymást, és öt éve voltunk házasok. Debrecenben éltünk egy hatvanöt négyzetméteres lakásban, amelyet részben hitelből vásároltunk. Én könyvelőként dolgoztam egy logisztikai cégnél, heti két napot otthonról. Levente informatikai projektvezető volt, és az igaz, hogy rengeteget dolgozott.
Csakhogy valamikor az előző év folyamán a „sokat dolgozom” lassan, szinte észrevétlenül mindenre felmentéssé vált.
Arra, hogy nem megy el bevásárolni.
Arra, hogy nem áll oda elmosogatni.
Arra, hogy a szemetet nem viszi le.
Arra, hogy a koszos ruháit egyszerűen a fürdőszoba padlóján hagyja.
És arra is, hogy nekem kellett szólnom neki az apja születésnapja miatt, nekem kellett fogorvosi időpontot kérnem számára, nekem kellett megrendelnem az anyjának a névnapi virágot, sőt karácsonykor még a saját testvérének szánt ajándékot is én vettem meg az ő nevében.
Egy darabig azzal nyugtattam magam, hogy ez csak átmeneti állapot.
Aztán ebből az átmenetiből szokás lett.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz