„Hogy érted, hogy odaadtad? Az az én fülbevalóm” — Nóra mozdulatlanná dermedt, kezében az üres fülbevalóval
Kegyetlenül önző és megbocsáthatatlan tett volt.
Nóra mindig úgy tekintett a tárgyaira, mintha mindegyiknek saját helye, múltja és jelentése volna. Ott volt a neszesszere a francia szempillaspirállal, amelyet még három évvel korábban vett. A nagymamájától örökölt smaragdos fülbevalók, amelyeket kizárólag ünnepi vagy különösen fontos alkalmakkor viselt. És az a kék Zara-ruha is, amelyben annak idején megismerkedett Márkkal. Ezek nem egyszerű holmik voltak számára, hanem a személyes terének darabjai, a belső világának apró, féltve őrzött részei.
Márk egészen másképp gondolkodott a tulajdonról. Neki a tárgyak csak tárgyak voltak: használni lehetett őket, kölcsönadni, megosztani másokkal. Őszintén nem értette, Nóra miért ragaszkodik ennyire a ruháihoz, ékszereihez, miért tulajdonít nekik ilyen jelentőséget.
Az első figyelmeztető jel nagyjából két hónappal korábban érkezett.
— Márk, nem láttad a gyöngy fülbevalómat? — kérdezte Nóra, miközben a kis ékszeres dobozában keresgélt. — Azt, amit anyától kaptam a születésnapomra.
— Ja, azt? — Márk fel sem nézett a telefonjából. — Odaadtam Lillának. Holnap állásinterjúra megy, és valami visszafogott, elegáns kiegészítőt keresett.
Nóra mozdulatlanná dermedt, kezében az üres fülbevalótokkal.
— Hogy érted, hogy odaadtad? Az az én fülbevalóm.
— És? Most úgysem hordtad. Lillának meg szüksége volt rá.
— Márk, ezek az én személyes dolgaim! Nem osztogathatod őket csak úgy!
— Ugyan már — sóhajtott, és végre letette a készüléket. — Lilla a húgom. Nem valami idegen. Ráadásul vissza fogja hozni.
Lilla valóban visszavitte a fülbevalót, csakhogy két héttel később. Az egyik gyöngyön halvány, alig észrevehető alapozófolt maradt. Nóra tíz percig dörzsölte, mosta és fertőtlenítette, közben pedig furcsa émelygés kerülgette. Nem is a folt zavarta igazán, hanem a gondolat, hogy valaki más viselte az ékszerét, hogy idegen bőrhöz ért, más illatát szívta magába.
Márk azonban képtelen volt felfogni, miért reagál így.
— Istenem, Nóra, komolyan mondom, néha nem tudom, mit kezdjek veled. Ez csak egy fülbevaló. Különben is, mit számít? Lilla tiszta, rendes lány.
Egy hónappal később a kék ruha tűnt el.
Nóra céges rendezvényre készült, és kifejezetten azt a ruhát akarta felvenni. Tökéletesen simult az alakjára, és kiemelte a szeme színét. Csakhogy a szekrényben nyoma sem volt.
— Márk, hol van a kék ruhám? Tudod, a Zara-ruha.
— Azt Lilla vitte el randira — felelte könnyedén. — Azt mondta, nagyon jól áll neki.
— Miféle randira? — Nóra érezte, hogy valami összeszorul benne. — Hiszen már fél éve Benedekkel jár!
— Igen, vele megy. Színházba vagy valami hasonló helyre. A fekete ruhája mosásban van, újat venni meg szerinte túl drága.
Nóra lassan leült az ágy szélére.
— Márk, felfogod, hogy én ma pont ezt a ruhát akartam felvenni? Ma este. A céges eseményre.
— Akkor vegyél fel mást. Tele van a szekrényed.
— Nem az a lényeg, hogy vannak-e más ruháim! Hanem az, hogy ez az ÉN ruhám, és én nem engedtem meg, hogy bárki elvigye!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz