— Majd meglátjuk.

Eszter bement a hálóba, előhúzott a szekrényből egy táskát, és pakolni kezdett.

— Mit művelsz? — indult utána Gábor.

— Azt, amit már régen meg kellett volna tennem. Elmegyek. Pár napra. Gondolkodni.

— Eszter! — A hangjában hirtelen valami új rezdült. Bizonytalanság? Félelem? — Ezt most komolyan mondod?

— Teljesen komolyan.

— Hová mennél? Nincs senkid!

Eszter behúzta a táska cipzárját. Ebben igaza volt. Hová is menne? A szülei már régen meghaltak, igaz barátai pedig nem maradtak. Soha nem volt ideje barátságokat ápolni; az élete a munka és az otthon között őrlődött fel. De most ez sem számított.

— Találok helyet éjszakára. Legfeljebb kiveszek egy szobát valahol.

— Miből? — húzta gúnyos mosolyra a száját Gábor. — Abból a nevetséges fizetésedből?

— A saját pénzemből — felelte Eszter, és felvette a telefonját meg a táskáját. — Abból, amit tisztességesen kerestem meg.

Az ajtónál még visszafordult.

— És még valami, Gábor. A lakás nem csak a tiéd. Tizenhét éven át veled együtt fizettem a hitelt. Minden bizonylat, minden utalás megvan. Úgyhogy ne próbálj meg megfélemlíteni. A gyerekeket pedig senki nem veszi el tőlem. Te reggeltől estig dolgozol. Ki vigyázna rájuk? Az anyád?

Azzal kilépett.

Lépcsőház. Kapualj. Utca. A hűvös éjszakai levegő arcul csapta, a város pedig csendesen, közönyösen terült el előtte. Eszter megállt a járdán, és mély levegőt vett.

Évek óta először igazán félt. Ugyanakkor különös könnyűség is átjárta. Mintha egy hatalmas, kövekkel teli zsákot emeltek volna le a válláról.

A válóper három hónapig húzódott. Gábor mindent megtett, hogy megtartsa a lakást, és azt bizonygatta, hogy a közös életükben ő viselte a fő anyagi terhet. Tanúnak az anyját is elhozta. Az asszony sírt, esküdözött, állította, hogy Eszter valójában alig dolgozott, inkább otthon ült, és a férje pénzét költötte.

Csakhogy Eszter ügyvédje, egy idősebb, szigorú tekintetű nő, akinek a hangjában acélos nyugalom csengett, vastag iratcsomót tett a bíró elé. Bankszámlakivonatok sorakoztak benne tizenhét évre visszamenőleg. A lakáshitel minden egyes törlesztőrészlete fele-fele arányban ment. A rezsiszámlák többségét Eszter fizette. Az élelmiszer, a gyerekek ruhái, a gyógyszerek, az iskolai kiadások — szinte minden az ő kártyájáról ment. Még az a szerencsétlen, százhúszezer forintos öltöny is, amellyel Gábor annyit hencegett a munkahelyén, Eszter számlájáról lett kifizetve.

— Tisztelt bíróság — mondta az ügyvéd higgadtan, de rendíthetetlenül —, itt nem egy eltartott háztartásbeli asszonyról van szó. Olyan nőről beszélünk, aki a férjével egyenrangúan tartotta fenn a családot, közben gyerekeket nevelt, és hosszú éveken át lelki nyomás alatt élt. A dokumentumok egyértelműek: ügyfelemnek teljes joga van a közösen szerzett vagyon felére.

A bíró, egy ősz szemöldökű, idős férfi, sokáig lapozgatta az iratokat. Végül a szemüvege fölött Gáborra nézett.

— Van bármilyen írásos bizonyítéka, amely cáfolná ezeket az adatokat?

Gábor hallgatott. Mellette az anyja ült, ajkait vékony vonallá préselve.

Az ítélet világos volt: a lakást két részre kellett osztani. Gábor vagy kifizeti Eszter tulajdonrészét, vagy eladják az ingatlant, és a vételárat megosztják.