A kapucsínó lassan kihűlt előtte. Eszter csak ült, és a gondolatai valami furcsa, fájdalmas rendbe kezdtek összeállni. Tizenhét éven át úgy élt, ahogy szerinte kellett. Dolgozott, nyelt, alkalmazkodott, fizetett, hallgatott. Mindig beletett még egy kicsit. Még egy túlórát. Még egy lemondást. Még egy elfojtott mondatot.

És mi maradt neki cserébe?

Egy parancs, hogy vegyen autót olyan embereknek, akiknek még egy őszinte köszönömre sem futotta.

— Jaj, elnézést! — szólalt meg valaki mellette.

Egy fiatal nő véletlenül meglökte a táskáját, az pedig lecsúszott a székről. Eszter lehajolt érte, felvette, és megszokásból rámosolygott az idegenre.

A mosoly azonban azonnal megakadt az arcán.

Hirtelen beléhasított a kérdés: mikor mosolygott utoljára úgy, hogy az nem udvariasságból, nem reflexből történt?

Este tíz körül ért haza. A kulcsot óvatosan fordította el a zárban, szinte hangtalanul nyitotta ki az ajtót, de Gábor így is meghallotta. A nappaliban ült. A televízió ment, a képernyő kékes fénye villódzott az arcán, de látszott rajta, hogy egyetlen képkockát sem figyel. Nem tévézett. Várt.

— Végre méltóztattál hazajönni — mondta, és felállt.

Eszternek elég volt ránéznie, hogy megértse: ami reggel történt, az csak bevezető volt.

— Gábor, nagyon fáradt vagyok — mondta halkan. — Beszéljük ezt meg holnap, kérlek.

— Holnap? — lépett közelebb hozzá a férfi. Az arca vörös volt, a szeme szinte lángolt. — Te nevetségessé tettél engem az anyám előtt! Felhívott, sírt a telefonban! Azt mondta, durván viselkedtél vele!

— Ma nem is beszéltem vele — felelte Eszter, miközben levette a cipőjét, és gondosan a fal mellé tette. A lába sajgott az egész napos gyaloglástól.

— Ne hazudj! Kinyomtad a hívását! Anyám normálisan akart veled beszélni, te meg…

— Gábor, elég. Kérlek. Mindketten idegesek vagyunk, mindketten kimerültünk. Reggel nyugodtabban meg tudjuk beszélni.

— Nem! — csapott ököllel a kanapé támlájára. — Most fogjuk megbeszélni! Felveszed azt a hitelt, és megveszed azt az autót. Világos?

Eszter lassan kifújta a levegőt. Nézte ezt a férfit, a gyerekei apját, azt az embert, akivel majdnem húsz évet töltött le egy fedél alatt. És ebben a pillanatban idegenebbnek látta, mint bárkit az utcán.

Teljesen idegennek.

— Nem fogok újabb hitelt felvenni — mondta csendesen.

— Hogy érted azt, hogy nem fogsz?! — Gábor arca még sötétebb vörösre váltott. — Teljesen elment az eszed? Nem hallottad, mit mondtam?

— Hallottam. De akkor sem veszek fel még egy kölcsönt. Már így is fizetem a lakáshitelt, és Márk egyetemi költségeire is van tartozásom. Nem bírok el még egy terhet.

— Elbírod! — vágta rá a férfi, és olyan közel lépett, hogy szinte fölé tornyosult. — Majd többet dolgozol! Vállalsz plusz műszakokat! Az én anyám egész életében dolgozott…

— A te anyád, a te anyád! — tört ki Eszterből váratlanul, olyan hangosan, hogy Gábor egy pillanatra megdermedt. — És én mi vagyok? Én nem számítok embernek? Heti hatvan órát dolgozom! Estére úgy fáj a hátam, hogy alig tudok kiegyenesedni! A saját gyerekeim szinte nem is látnak, mert folyton pénzt keresek! És miért? A te anyádért? A te húgodért? A ti végtelen követeléseitekért?