– Az anyámról így nem beszélhetsz!

Ez volt az a pont. Eszter azonnal megérezte. Mintha a konyha levegője hirtelen sűrűbbé vált volna, mintha a falak is közelebb húzódtak volna.

– Kimegyek – mondta, és leoldotta magáról a kötényt. Felakasztotta az ajtó melletti kampóra. – A leves a tűzhelyen van. Meg tudod melegíteni magadnak.

– Hová készülsz? – indult Gábor az előszoba felé, de Eszter már a kabátját vette fel.

Reszketett a keze, mégis sikerült felhúznia a cipzárt.

– Levegőt venni. Gondolkodni.

– Eszter!

Nem fordult vissza. Az ajtó csattanása után a lépcsőház nyelte el a lépteit, aztán már kint volt az utcán. Nedves, sötét este fogadta, az ősz szaga keveredett az esőével, és valami megmagyarázhatatlanul a szabadság illatát is érezte benne.

Gyorsan ment, bár fogalma sem volt, merre tart. Elhaladt az élelmiszerbolt előtt, ahol péntekenként rendszerint bevásárolt. A megálló mellett is elsietett, ahol reggelenként ugyanazok a fáradt arcú emberek szorongtak egymás mellett. Az esőben a város idegennek tűnt: elmosódottnak, bizonytalannak, mintha egy film díszletei között járna. A lámpák fénye tócsákban remegett, az autók kerekei halkan suttogtak a vizes aszfalton, egy közeli kávézó nyitott ajtaján át pedig zene szűrődött ki.

Egy ékszerüzlet kirakata előtt lassított le. Aranyláncok, karkötők, gyűrűk csillantak meg a vakító fényben. Eszter hirtelen azon kapta magát, hogy nem emlékszik, mikor kapott utoljára ajándékot. A születésnapján Gábor csak egy borítékot nyomott a kezébe: „Vegyél belőle, amit akarsz.” Ő pedig Lillának sportcipőt vásárolt, Márknak meg egy új hátizsákot.

A telefonja rezegni kezdett a zsebében. Gábor hívta.

Eszter egyetlen mozdulattal elutasította.

Tovább kellett mennie. A bevásárlóközpont jutott eszébe: ott meleg van, világos, leülhet valahol egy kávéval, és talán képes lesz rendet tenni a fejében. A busz hamar odavitte. Eszter belépett a hatalmas, fényárban úszó csarnokba, ahol pattogatott kukorica illata fogadta.

és vadonatúj ruhák, parfümök, ajándéktáskák forgataga vette körül. Emberek siettek el mellette csillogó papírzacskókkal a kezükben, nevettek, beszélgettek, mintha a világ rendben volna. Mintha mindez valaki másnak az élete lenne. Könnyű, gondtalan, egyszerű élet — olyan, amilyen az övé már nagyon régen nem volt. Talán soha nem is volt igazán.

Felment a harmadik emeletre, vett magának egy kapucsínót, és leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Odakint az esti város fényei remegtek az üvegen túl, az autók lámpái hosszú csíkokat húztak az esőáztatta úton. A telefonja ismét jelzett. Ezúttal az anyósa írt.

„Eszterkém, Gábor mindent elmondott. Miért viselkedsz úgy, mint egy gyerek? Család vagyunk. Rékának tényleg szüksége van arra az autóra, hamarosan jön a baba…”

A baba.

Eszternek két gyereke volt, mégsem beszélt róluk senki így, ilyen gyöngédséggel, ilyen sajnálkozó figyelemmel. Az ő gyerekei egyszerűen az ő feladatai voltak. Az ő álmatlan éjszakái, az ő kiadásai, az ő különórái, az ő aggódása, az ő zsebéből fizetett egyetemi költségek, nyelvtanárok, edzések és iskolai befizetések.