„A pénzt te kezeled, tehát te veszed meg az autót” – Gábor parancsolta, Eszter némán megdermedt a konyhánál
A méltatlan parancs csendben eltörli az önbecsülést.
– Fogd be! Eszter, jobban teszed, ha nem hozol ki a sodromból, mert különben megkapod, amit érdemelsz! Anyámnak és a húgomnak szüksége van egy autóra, és te meg fogod venni nekik! – sziszegte a férje.
Gábor mondatai úgy ültek meg a konyha levegőjében, mint valami mérgező pára. Eszter a tűzhelynél állt, háttal neki, és érezte, hogy odabent valami hirtelen jéghideggé dermed. Nem fájt élesen, nem hasított belé, inkább megfagyott benne minden, apró, kemény szilánkokká törve.
Lassan letette a merőkanalat a pultra. A savanykás leves még halkan rotyogott a fazékban, kapor és fokhagyma illata töltötte be a helyiséget, az ablakon túl pedig szemerkélt az októberi eső. És ugyanabban a pillanatban Eszter pontosan tudta: az életében valami láthatatlanul, de végleg elmozdult a helyéről.
– Mit mondtál? – fordult meg végül.
A hangja halk volt, mégis olyan szilárdan csengett, hogy ő maga is meglepődött rajta.
Gábor az asztalnál terpeszkedett, a szék támlájára dőlve, telefonját görgetve. Még csak fel sem nézett rá. Negyvenkét éves volt, egy kereskedelmi cégnél osztályvezető, százhúszezer forintos öltönyben, kemény, durva arckifejezéssel. Valaha Eszter azt hitte, ez a férfi a támasza. Most már csak a fölényeskedést látta benne.
– Hallottad jól. Anyám harminc éve ugyanazzal a busszal kínlódik. Réka terhes, neki is kellene valami közlekedési lehetőség. A pénzt te kezeled, tehát te veszed meg az autót.
Eszter szája szélén keserű mosoly jelent meg. Furcsa volt: mintha épp darabokra hullana körülötte a világ, ő mégis mosolygott.
– Miből, Gábor? Abból, amit a szalonban keresek? Heti hatvan óra munka, sajgó lábak, válogatós vendégek, állandó rohanás… azok az én keresetem fillérei.
– A mi pénzünk – emelte fel végre a tekintetét Gábor a kijelzőről.
A szeme hideg volt, idegen, mintha nem is a férje ülne vele szemben.
– Család vagyunk. Vagy ezt már elfelejtetted?
Tizenhét év házasság. Két gyerek: Márk az egyetemen, Lilla kilencedikben. Lakáshitel, amelyet ugyanúgy cipelt a vállán, mint Gábor. A harminchetes lába évek óta a munkahely és az otthon között kopott el, a keze krémek és körömlakkok illatát hordozta, a háta pedig minden este sajgott a fáradtságtól. Ő pedig ott ült előtte, és úgy jelentette ki: „Te megveszed.”
– Nem felejtettem el – kapcsolta le Eszter a tűzhelyet. – Csak arra nem emlékszem, hogy a te családod valaha is megkérdezte volna, nekem mire lenne szükségem.
Gábor felállt. Magas volt, széles vállú; régen Eszter biztonságban érezte magát mellette. Most azonban csak azt látta, hogy a termetével próbálja ráerőltetni az akaratát.
– Már megint kezded – morogta, az ablakhoz lépett, és rágyújtott, pedig Eszter számtalanszor kérte, hogy ne dohányozzon a lakásban. – Megint ezek a szemrehányások. Az anyám idős asszony, Réka pedig bármelyik nap szülhet…
– A drága, huszonnyolc éves Rékának van férje. Vegyen neki autót ő! – vágott közbe Eszter, és a jég alatt valami forró kezdett utat törni magának benne. – Anyádnak pedig három éve minden hónapban adok negyvenezer forintot „gyógyszerre”, miközben egészségesebb, mint én!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz