— Tudod, Gábor — mondtam, miközben letettem az asztal közepére a fürjekkel megrakott tálat —, erről eszembe jutott egy egészen különös történet. Történelmi érdekesség, ha megengeded. Szerintem a vendégek is szívesen hallanák.

László érdeklődve felvonta a szemöldökét, közben leharapott egy falatot a fürjcombból.

— Halljuk, Anna — dörmögte. — Kedvelem a jó történeteket.

— A tizennyolcadik századi Angliában — kezdtem, de nem ültem le, hanem az asztalfő mellett állva beszéltem, mintha előadást tartanék — az ananász az elképesztő fényűzés jelképe volt. Olyan sokba került, hogy az már szinte nevetséges volt. Annyira, hogy a szegényebb arisztokraták, akik szerettek volna nagyvilági benyomást kelteni a vendégeik előtt, nem is vásároltak ananászt. Egyszerűen kibérelték.

— Kibérelték? — kérdezett vissza az egyik öltönyös férfi.

— Pontosan. A bérelt ananászt kitették az asztal közepére, mint valami trófeát. A meghívottak ámultak, hajlongtak, elismerően sóhajtoztak, hogy micsoda gazdagság uralkodik a háznál. Csakhogy az ananászt senki sem ehette meg. Este vissza kellett vinni a kereskedőhöz, hogy másnap egy másik, ugyanilyen olcsó hatásvadász alak is kibérelhesse a saját vacsorájához.

Az asztal fölé sűrű csend ereszkedett. Gábor a villával a szája előtt dermedt meg. A mosolya olyan lett, mint egy repedés a kiszáradt aszfalton.

— Mire akarsz ezzel célozni, drágám? — préselte ki a fogai között.

— Arra, Gábor — néztem rá azzal a nyugodt mosollyal, amelytől rendszerint rángani kezdett a szemhéja —, hogy ma este te is kibéreltél magadnak egy kis „családi meghittséget”. Meghívtad ezeket az embereket, engem és anyát díszletnek állítottál be, a lányodat pedig hallgatásra kényszerítetted, hogy kívülről úgy tűnjön: te vagy a sikeres, tiszteletet parancsoló családfő. Lényegében feltettél az asztalra egy ananászt, amely soha nem volt a tiéd. Mert a megbecsülést, kedvesem, nem adják automatikusan a beosztás mellé. És egyetlen estére sem lehet kibérelni.

Gábor arca kifakult. Kinyitotta a száját, valószínűleg valami olyasmit akart előadni, hogy „női hisztéria”, de Lilla megelőzte.

— Apa, egyszerűbben: kamu vagy. Anya főzött, nagyi tűrt, én hallgattam. Te meg csak felfújtad magad, mint egy lufi. Az ananászt vissza kell vinni, lejárt a bérleti idő.

Erzsébet ekkor hangosan roppantott egyet az uborkán.

— Sakk-matt, fiam. Edd meg a fürjet, amíg meleg. Egyébként Anna fizette, mert a kártyádon túllépted a keretet, nekem meg jött róla az értesítés, hiszen meghatalmazásom van.

László erre váratlanul kitört a nevetéstől. Nem udvarias, visszafogott kuncogás volt ez, hanem igazi, asztalrengető hahota: a könnye is kicsordult, miközben a tenyerével a terítőt csapkodta.

— Bérelhető ananász! Hát ez zseniális! Ennél pontosabban nem is lehetett volna megfogalmazni. Gábor, én eddig azt hittem, te komoly ember vagy. Most meg kiderül, hogy inkább díszlettervezőnek születtél.

Aztán felém fordult, megemelte a poharát, és egészen más hangon folytatta:

— Anna, minden elismerésem. Maga nem egyszerűen jó háziasszony, hanem hadvezér. Az ilyen emberekkel szívesen dolgozom. Akik viszont csak a látszatot fényezik… — itt jelentőségteljesen rápillantott a leeresztett Gáborra — azokkal nem nagyon lehet előre jutni. A fürj pedig, ha már itt tartunk, egészen kiváló.