Péntek reggel aztán berobbant a lakásba egy forgószél, akit történetesen Erzsébetnek hívtak. Az anyósom külön kategória volt. A fiát imádta, de a természetével kapcsolatban egyetlen rózsaszín illúziót sem dédelgetett.

— Annácskám, jól hallottam, ma este nálunk fogadást tart az angol királynő? — kérdezte fennhangon, miközben kibújt a kabátjából. — Gábor felhívott, és eligazítást tartott, hogyan illik viselkednem az ő „partnerei” előtt. El tudod képzelni? Külön megkért, hogy ne meséljem el, amikor ötévesen fejjel beleszorult a bilibe.

— Erzsébet, fürjeket rendelt — sóhajtottam, és közben elővettem a lisztet.

Az anyósom odalépett az asztalhoz, felkapta a papírt, feltette a szemüvegét, majd úgy tanulmányozta a felsorolást, mintha egy különösen beszédes kordokumentum volna a nárcizmus aranykorából.

— Hülye — állapította meg végül, de olyan szeretettel, ahogy csak egy anya képes. — Méghozzá tankönyvi eset. Anna, te ezt miért csinálod? Elküldhetted volna… mondjuk egy étterembe.

— Kíváncsi vagyok, milyen lesz az előadás — vallottam be őszintén. — És mintha kezdene összeállni a fejemben a finálé is.

Este hétre a lakás valóban úgy csillogott, mintha katalógusfotózásra készítették volna elő. Gábor fél órával a vendégek előtt érkezett, feszült volt, mint egy tűzszerész aknamezőn. Végigsimította ujjával a tévét, port keresett, majd bennünket is végigmért.

— Anya, ebben maradsz? — bökött a kényelmes kardigánjára.

— Gábor, itthon vagyok, nem nagykövetségi díszvacsorán. Ha a befektetőidnek nem tetszik a kötött holmim, nyugodtan fektessenek be a textiliparba — vágta rá Erzsébet, és méltóságteljesen leült a fotelbe a keresztrejtvényével.

A vendégek pontosan hétkor csengettek. Két férfi olyan öltönyben érkezett, amelynek az ára nagyjából a mi autónkkal vetekedett, a harmadik viszont farmerben és gyűrött ingben állított be. Gábor természetesen azonnal körülöttük kezdett sündörögni, és olyan bőkezűen szórta a bókokat, mintha erre külön jutalékot kapna. Egyikük, László, rögtön a konyha felé vette az irányt, beleszimatolt a levegőbe, majd szélesen elmosolyodott.

— Na, ez már igazi ételillat! Asszonyom, maga varázsol?

Hamar kiderült, hogy László az a bizonyos főbefektető. Termetes, hangos ember volt, ravaszul csillogó szemmel; olyan férfinak tűnt, aki a kilencvenes éveket nem a szerencséjének köszönhetően élte túl, hanem annak ellenére.

Leültünk az asztalhoz. Gábor vitte a főszerepet. Beszélt kilátásokról, növekedési görbékről, szinergiáról, és úgy töltötte a bort, mintha sommelier volna, bár a címkét szemmel láthatóan szótagolva olvasta. Én némán hordtam ki az ételeket.

— Kérem, figyeljenek csak — szónokolt a férjem —, ezt a feleségem egy régi családi recept alapján készítette.

— Én mindig azt vallottam — folytatta Gábor, egyre ünnepélyesebb hangon —, hogy egy férfi sikere ott kezdődik, ahol biztos hátország várja. Egy asszony dolga, hogy olyan légkört teremtsen, amelyben a férfi nagy dolgokat vihet véghez. Ugye, Anna?

Rám nézett, nyilván azt várva, hogy engedelmesen bólogatok majd. Lilla erre úgy forgatta meg a szemét, hogy egy pillanatra komolyan attól tartottam, beszorul neki.