Két ujjal kihúzta a cetlit, és a tenyerébe rejtette.

Az asztal alatt nyitotta szét.

„Ne igyál a vízből. Viselkedj természetesen.”

A szavak semmit sem magyaráztak meg.

És éppen ezért mindent megmagyaráztak.

Anna úgy tett, mintha kortyolna a vízből.

Aztán a poharat lassan visszatette az asztalra, de nem maga elé.

Egy apró mozdulattal közelebb csúsztatta Katalin tányérjához.

Semmi látványos nem volt benne.

Mégis, Katalin észrevette.

A mosolya egy hajszálnyival keskenyebb lett, mintha valaki belülről meghúzta volna az arcán a bőrt.

Gábor ekkor az elefántcsontszínű mappa felé nyúlt, amely addig ott feküdt a könyöke mellett.

Anna korábban azt hitte, az is valami része a gondosan kitalált terítéknek.

Most azonban meglátta, mennyire idegen azon az asztalon. Túl hivatalos volt. Túl hideg egy családi ebédhez.

– Anya, ebéd után alá kellene írnod néhány papírt – szólalt meg Gábor könnyednek szánt hangon. – Semmiség az egész. Csak formaság.

És ebben a pillanatban kezdett alakot ölteni az a mondat, amelyet Anna később hall majd, és éveken át nem tud kiverni a fejéből.

„Ha anya ma aláírja ezeket, holnapra kikecmergünk ebből az átkozott adósságból.”

Akkor még nem tudta, hogy Gábor ugyanezt mondta reggel Katalinnak.

De a mondat lényege már ott ült vele szemben az asztalnál.

Anna rátette a tenyerét a mappára.

Gábor mosolya szélesebbre húzódott.

– Ne aggódj, mindent elmagyarázok.

Anna nem várta meg a magyarázatot.

Kinyitotta a mappát.

Az első oldalon a saját neve állt.

Marczuk Anna.

Alatta a háza címe.

Azé a házé, amelynek kerítése mellett körtefa állt. Amelynek falán hímzett kendő függött. Amelyben ott volt a régi kályha, amit Anna minden tavasszal a saját kezével meszelt újra.

A következő lapokon jogi szövegek sorakoztak. Olyan nyelven megfogalmazva, hogy egy idős ember már a második bekezdésnél elfáradjon, és inkább csak azt kérdezze: hol kell aláírni?

Csakhogy Anna egész életében mások méretei alapján varrt iskolai egyenruhákat.

Megtanulta észrevenni az apró betűs részeket.

A lényeg egyszerű volt.

A papírok felhatalmazták Gábort, hogy rendelkezzen az ő házával.

Eladhassa.

Megterhelhesse.

Mentőövként használhassa olyan adósságokhoz, amelyeket nem Anna csinált.

Anna arcából kifutott a vér.

Katalin értette meg először, hogy Anna nem azt a részt olvassa, amelyre rá kellett volna vezetni.

– Anna néni, nincs abban semmi ijesztő – mondta gyorsan.

Anna nem válaszolt.

Csak lapozott egyet.

Gábor rátette a kezét a papírokra.

Nem durván.

Szinte gyengéden.

De ez már nem egy fiú érintése volt az anyja kezén.

Ez kísérlet volt arra, hogy eltakarjon egy bizonyítékot.

A konyhaajtó felől ekkor elfojtott zokogás hallatszott.

Minden fej arra fordult.

Erika állt ott sápadtan, könnyes szemmel. Olyan erősen markolta a tálca szélét, hogy az ujjpercei kifehéredtek.

Anna abban a pillanatban megértette: a cetli nem hirtelen jött szeszély volt.

Erika látott valamit.

Eleget látott ahhoz, hogy kockára tegye az állását, a biztonságát, talán mindazt, amije volt.

Anna lassan felemelte a poharat, és az asztal közepe felé tolta.

– Akkor idd meg te – mondta Katalinnak.