Anna lepillantott a cipőjére.
Reggel fényesre dörzsölte.
De a tárgyak korát nem lehet mindig eltüntetni puszta igyekezettel.
Gábor kilépett a tornácra.
– Anya, gyönyörűen nézel ki.
Megölelte őt, erősen, mégis valahogy hiányosan.
A karja Anna hátán pihent, de a teste egy árnyalatnyira távol maradt.
Így ölel az ember, amikor tudja, hogy nézik.
Katalin a férje mögött jelent meg, és olyan mosollyal köszöntötte Annát, amellyel azok szoktak mosolyogni, akik biztosak benne, hogy a házuk már helyettük is beszél.
– Anna néni, milyen jó, hogy eljött hozzánk. Ez az otthon az öné is.
Anna visszamosolygott.
A mondat túl bőkezűnek hatott egy olyan asszony szájából, aki soha életében nem nevezte őt egyszerűen anyának.
Körbevezették a házban.
A nappaliban süppedős fotelek álltak.
A teraszon fonott székek.
A konyhában hidegen csillogó kőpult.
Borhűtő.
Lámpák.
Festmények.
Olyan edények, amelyekre Anna alig mert közelről ránézni, nehogy valamiképpen rajtuk hagyja a szegénység nyomát.
Gábor üzlettársakról és fontos találkozókról beszélt.
Katalin utazásokat és jótékonysági vacsorákat emlegetett.
Anna bólogatott.
A büszkesége valódi volt.
Éppen ezért a fájdalom csak később talált utat hozzá.
Az ebédlőasztalnál tíz embernek terítettek, holott végül mindössze hárman ültek le.
A fehér tányérok tökéletesen kimért távolságra sorakoztak egymástól.
A kristálypoharak apró fényszilánkokat fogtak meg.
A textilszalvétákat olyan szabályosan hajtogatták össze, hogy Anna először hozzájuk sem mert nyúlni.
Az asztalon kenyér és só állt, mellette krumplis derelye, vékonyra szeletelt szalonna, friss zöldfűszerek, középen pedig mártásos hal.
Erika tálcán hozta be az ételeket.
Ötven év körüli asszony lehetett.
A szürke egyenruha kissé bőven lógott rajta, mintha nemrég lefogyott volna, vagy mintha már régen leszokott volna arról, hogy egyáltalán észrevegye saját magát.
Katalin megjegyezte, hogy Erika már hónapok óta náluk főz.
– A halat különleges mártással készítette. Gábor mondta, hogy ön szereti az ilyesmit.
Anna a fiára nézett.
Emlékezett rá.
Ez a gondolat puhán, szinte ostobán ütötte szíven.
Aztán rögtön megjelent mögötte egy másik.
Ha emlékezett, akkor miért tudott hét hónapon át hallgatni?
Erika letette elé a tányért.
Az asszony keze remegett.
Nem feltűnően.
De eléggé ahhoz, hogy a porcelán széle halkan hozzákoccanjon az asztallaphoz.
Anna felpillantott.
Erika tekintete nem egyszerűen fáradt volt.
Rémület ült benne, összeszorított, könyörgő félelem.
Az asszony alig észrevehetően a tányérra nézett, aztán a pohárra, majd ismét Annára.
Utána szó nélkül távozott.
Gábor a pirosas vízzel teli kancsó után nyúlt.
– A családra.
Anna a többiekkel együtt felemelte a poharát.
És akkor észrevette a petrezselymet.
A hal tetején a zöld levelek túlságosan szabályosan feküdtek, mintha nem díszítésnek tették volna oda őket, hanem azért, hogy elrejtsenek valami apróságot.
Anna a villája hegyével félretolta az egyik szálat.
A tányér széle alól egy darabka papír bukkant elő.
A szíve nem állt meg.
Épp ellenkezőleg: olyan vadul kezdett verni, hogy attól félt, mások is meghallják.