A szobára csend zuhant.

Nem egyszerűen kínos csend.

Hanem veszélyes.

Katalin úgy nézett a pohárra, ahogyan az ember nem egy italra néz, hanem egy hibára, amit nem sikerült időben eltüntetni.

Gábor élesen közbevágott, hogy az anyja mindent félreértett.

Anna azonban nem rá figyelt.

Csak Katalint nézte.

– Ha csak víz, igyál belőle.

Katalin nem nyúlt a pohárért.

Ez elég volt.

Erika ekkor megszólalt.

Először alig hallhatóan.

Aztán egyre erősebben, mintha minden kimondott szó után könnyebb lenne lélegeznie.

Elmondta, hogy reggel Katalin bevitt a konyhába egy apró tasakot, benne valamilyen porral. Azt parancsolta, hogy csak az egyik kancsóba tegye, abba, amelyik majd Anna mellé kerül.

Elmondta azt is, hogy hallotta Gábort a folyosón. Az adósságról beszélt. Meg a papírokról.

Aztán azt mondta, nem tudta, mit tegyen. Szüksége volt a pénzre. Szüksége volt a munkára. De amikor meglátta Annát abban a kék ruhában, a tortával a kezében, már nem bírta tovább.

Anna nem köszönte meg azonnal.

Vannak helyzetek, amikor a hála túl kicsi szó ahhoz, amit valaki tett.

Csak elővette a cetlit, és letette az asztalra a mappa mellé.

Két jelentéktelennek látszó tárgy.

Egy kis papírdarab.

És egy köteg hivatalos irat.

Köztük pedig ott húzódott a teljes távolság figyelmeztetés és árulás között.

Gábor felpattant.

A széke hátracsúszott, majd nekicsapódott a fényesre polírozott falburkolatnak.

Az arca idegenné vált.

Eleinte nem kiabált.

Előbb győzködni próbálta.

Azt mondta, csak átmeneti megoldásról van szó.

Hogy az adósság fojtogatja őket.

Hogy a ház úgyis egyszer az övé lesz.

Hogy Anna egyedül él, nekik viszont életük van, terveik, jövőjük.

Anna hallgatta.

És egy ponton megértette a legszörnyűbbet.

Gábor nem gondolta úgy, hogy lop.

Úgy érezte, csupán előre elveszi azt, ami szerinte amúgy is neki jár.

Vannak gyerekek, akik ajándékként várják az örökséget.

És vannak olyanok, akik elkezdik gyűlölni a szüleiket azért, mert azok még élnek, és még mindig náluk vannak a kulcsok.

Anna becsukta a mappát.

– Nem.

Ez az egyetlen szó nehezebbnek bizonyult, mint az egész megterített asztal.

Gábor elhallgatott.

Katalin arcáról először tűnt el a magabiztos, gondosan felépített álarc. A vörös rúzs, amely addig kihívónak és elegánsnak látszott, hirtelen éles lett, akár egy karcolás nyoma egy fehér porceláncsészén.

Anna felállt.

A térde remegett, de nem rogyott meg.

Magához vette a táskáját, a mézes süteményt, amelyhez senki sem nyúlt, és Erika apró papírját. A dossziét viszont nyitva hagyta az asztalon. Már nem félt attól, ami benne állt.

Maradjon csak ott.

Nézzen velük farkasszemet.

Az ajtónál Gábor utolérte.

Úgy mondta ki azt a szót, hogy „anya”, mintha még mindig varázsereje volna. Mintha elég lenne, és minden visszarendeződne a régi helyére.

Anna megtorpant.

Előtte ugyanaz az ember állt, akinek gyerekkorában sálat kötött a nyakába, mielőtt az iskolába szaladt. Ugyanaz a fiú, aki miatt éveken át nem vett magának új kabátot. Ugyanaz a gyerek, akinek a lázát éjjelente borogatással hűtötte.

És ugyanaz a fia, aki most egy asztalt terített az aláírása köré, és elé tett egy pohár piros vizet.