Idegen szemmel nézve az a ház nem számított különösebb értéknek.

Anna számára azonban bizonyíték volt arra, hogy talpon maradt.

A férje halála után nem engedhette meg magának, hogy összeroppanjon.

Gábor akkor tizenegy éves volt.

Éjszakánként a párnájába sírt, reggelente viszont úgy tett, mintha már felnőtt férfi volna.

Anna még sötétben kelt. Ebédet főzött eladásra, nehéz táskákkal vitte a piac közelébe, aztán hazament, mosott, varrt, idegen gyerekek iskolanadrágját hajtotta fel, és közben azt is ellenőrizte, elkészült-e a fia a házi feladattal.

Magának nem vett új kabátot, mert Gábornak téli csizmára volt szüksége.

Nem cserélte le az öreg tűzhelyet, mert a fiának különórák kellettek az egyetemi felvételihez.

Nyaralásra sem ment, mert Gábor egy laptopról álmodott.

Az anyai szeretet kívülről ritkán mutat szépnek.

Sokkal gyakrabban van mosópor-, pirított hagyma- és kimerültségszaga.

Anna soha nem panaszkodott.

Azt hitte, ha a fia messzebbre jut, mint ameddig ő valaha elérhetett, akkor semmi sem volt hiábavaló.

Gábor pedig valóban előrébb jutott.

Először egy építőipari cégnél helyezkedett el.

Aztán saját megbízásai lettek.

Később autó, öltönyök, üzleti találkozók következtek, meg olyan szavak, amelyeket Anna nem mindig értett: befektetés, partnerek, hitelkeret, forgalom.

A telefonjai egyre ritkábbá váltak.

Anna mindig talált rá magyarázatot.

Amikor először nem jött el a születésnapjára, azt mondta a szomszédasszonynak, hogy üzleti útra kellett mennie.

Amikor húsvétkor sem vette fel a telefont, azzal vigasztalta magát, hogy a fiatalok élete gyorsabb, zaklatottabb.

És amikor már a hetedik hónap is eltelt anélkül, hogy Gábor meglátogatta volna, Anna akkor sem engedte el a reményt.

Amikor aztán Gábor végre felhívta, és vasárnapi ebédre hívta magukhoz, Anna még aznap megvette a fia kedvenc mézes krémesét.

Kedd este éppen a konyhában állt, krumplit hámozott a derelyéhez, amikor megszólalt a telefon.

– Anya, mit szólnál hozzá, ha vasárnap eljönnél hozzánk ebédre? Katalinnal szeretnénk látni téged. Befejeztük a felújítást, és jó lenne, ha végre rendesen körülnéznél nálunk.

Anna a vállához szorította a készüléket, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Nem kérdezte meg, miért éppen most.

Azt sem kérdezte, miért hét hónap hallgatás után.

Csak annyit mondott, hogy ott lesz.

Az egész hetet úgy élte végig, mint egy izgatott kislány.

Elővette a kék ruháját, azt, amelyen apró fehér virágok voltak, és amelyet mindig különleges alkalmakra tartogatott.

Halvány rózsaszín lakkal kifestette a körmeit.

Átment a szomszéd utcában dolgozó fodrásznőhöz.

A pékségben megvette a mézes süteményt is, bár az ára a pénztárnál egy másodpercre még a lélegzetét is elakasztotta.

Vasárnap pontosan egy órakor érkezett.

Gábor és Katalin háza a város szélén, egy zárt lakóparkban állt, magas kerítés mögött.

Az elektromos kapu nesztelenül siklott félre, mintha ott még a vas is finomabban viselkedett volna, mint némelyik ember.

Odabent simára rakott kerti út vezetett a bejárathoz, mellette szabályosan nyírt tuják sorakoztak. A kert közepén kőszökőkút állt, a hatalmas ablakokban pedig visszatükröződött a felhős ég.