„Ne idd meg” — a cetli figyelmeztetése, Anna megtorpanva tartja a poharat fia mosolya előtt
A mosoly hazug és veszélyesen nyomasztó.
A vörös ital olyan közel állt Anna Marczuk előtt, hogy az üvegpohár hidege szinte már átszivárgott az ujjai közé.
Nem az ízére gondolt. Nem arra, milyen köszöntőt kellene mondania. Még csak fia elegáns, tágas házára sem. Minden figyelmét az az apró papírdarab kötötte le, amelyet néhány pillanattal korábban, az asztal alatt hajtott szét.
„Ne idd meg. Viselkedj úgy, mintha minden rendben volna.”
A betűk kapkodva, egyenetlenül futottak a papíron, erős nyomással, mintha valaki a térdén firkantotta volna le őket, attól rettegve, hogy bármelyik másodpercben rajtakapják.
Anna nem emelte fel rögtön a fejét.
Hatvannégy éves korára megtanulta, hogy a pánik mindig zajos.
A túlélés viszont csendben marad.
Kettéhajtotta a cetlit, a tenyerébe szorította, majd rákényszerítette magát, hogy a fiára nézzen.
Gábor vele szemben ült, frissen vasalt, világos ingben. Csuklóján drága óra csillant, az arcán pedig olyan mosoly ült, amelyet Anna kevésbé ismert, mint ahogy szerette volna hinni.
Valaha ez a mosoly mindig valamilyen kérés előtt jelent meg.
Gyerekkorában így nézett rá, ha még egy szelet mézes krémest szeretett volna, ha eldugta az intőt a rossz jeggyel, vagy ha könyörgött, hogy ne mondják el az apjának, amiért labdával betörte az ablakot.
Most ugyanezzel a mosollyal fordult ahhoz az asszonyhoz, aki világra hozta, felnevelte, és még most is tortát hozott neki ebédre, mert pontosan emlékezett rá, melyik krémet szereti a legjobban.
– Na, anya – szólalt meg Gábor.
A hangja lágy volt.
Túlságosan is lágy.
– Kóstold meg. Kifejezetten neked készítettük.
Mellette Katalin, a felesége ült, kifogástalanul és mozdulatlanul, akár egy vitrinen belül őrzött, drága porcelánbaba. Bézs ruhát viselt, haja hibátlan hullámokban simult a fejéhez, vörös rúzsa pedig akkor sem rezzent meg, amikor Erika, a szakácsnő lesütötte a szemét.
Anna felemelte a poharat.
A szobában mindhárman arra vártak, hogy igyon.
Csak Erika nem várt a konyhaajtóban.
Ő félt.
Anna az ajkához emelte a pohár peremét. Hagyta, hogy egyetlen csepp megérintse a bőrét, de a nyelvéhez már nem engedte a folyadékot. Finoman megdöntötte az üveget, épp csak annyira, hogy a piros ital nyomot hagyjon az alsó ajkán, aztán visszatette a poharat az asztalra.
– Finom – mondta.
Gábor halkan kifújta a levegőt.
Katalin egyetlenegyszer pislogott.
Erika lehunyta a szemét, mintha egy pillanatra meglazult volna a nyakán a hurok.
Ebben a rövid, alig észrevehető szünetben Anna többet megértett, mint fia hét hónapnyi hallgatásából összesen.
Ez nem hirtelen fellángoló gyermeki szeretet volt.
Nem családi békülés.
Nem az a vágy, hogy büszkén megmutassák neki a frissen felújított házat.
Ez az asztal az ő bizalma köré volt megterítve.
Anna emlékezetében olyan élesen rajzolódott ki a Debrecen régi kertvárosi részén álló apró háza, mintha a kristálypoharak és fényesre polírozott székek helyett most is azt látná maga előtt.
A konyhában mindig hagyma, kapor és langyos tészta illata kavargott. A falon még az anyja által hímzett falikendő lógott, a tűzhely mellett pedig ott állt a nagy alumínium fazék, amelyben a leves sűrűre, mélyvörösre főtt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz