Újabb modell.

Valószínűleg bérelte, hogy teljesebb legyen az előadás.

Két magánbiztonsági ember állt a veranda lépcsőjénél. Széles váll, olcsó fülhallgató, túl nagy önbizalom. A testtartásuk azonnal megváltozott, amikor meglátták a mögöttem érkező autókat.

Péter lépett ki elsőként.

Átöltözött.

Ettől majdnem elmosolyodtam.

Sötétkék lenvászon inget viselt, fehér nadrágot és zokni nélküli mokaszint. Tengerparti gazdagember. Laza zsarnok. Olyan férfi, aki egy olyan perhez öltözött fel, amelynek a lényegét fel sem fogta.

Vivien mögötte haladt, továbbra is napszemüvegben, noha a nap már lebukóban volt.

Anya torkából valami mély, elfojtott hang szakadt fel.

Apa kinyitotta az ajtót, mielőtt megállíthattam volna.

Én is kiszálltam.

Péter széttárta a karját.

— Anna. Végre. Ezt meg tudjuk oldani felnőtt emberek módjára, ha abbahagyod a feszültségkeltést.

Eszter mellém lépett.

— Mi is pontosan ezt szeretnénk — vágta rá hűvösen.

Péter állkapcsa megfeszült.

Vivien félhangosan kérdezte:

— Kik ezek az emberek?

Elmentem Péter mellett anélkül, hogy Viviennek akár egy pillantást is adtam volna.

Egyenesen a veranda lépcsője előtti földhöz mentem.

Apám kalapja még mindig ott hevert.

Lehajoltam érte, leráztam róla a homokot, és odanyújtottam apámnak.

Az ujjai rázáródtak.

Abban a pillanatban azonban Péter arcán valami megmozdult.

Nem bűntudat volt.

Nem megbánás.

Hanem számítás.

Rájött, hogy a szüleim nem fognak szépen, csendben eltűnni.

— Anna — préselte ki a fogai között. — Ne csinálj jelenetet.

— Ezt a jelenetet te rendezted meg, amikor a szüleim bőröndjeit kihajítottad a fűre.

Vivien megmoccant mellette.

— Péter azt mondta, nem voltak hajlandók elhagyni az ő házát.

Felé fordultam.

— Vivien, ez a ház nem Péteré.

A nő ránézett.

Péter arca elsötétült.

— Anna papírokkal trükközik. Ennyihez ért.

Eszter finoman felvonta a szemöldökét.

— A mi szakmánkban ezeket a „papírokat” bizonyítékoknak hívják.

András odalépett, kezében egy mappával.

Átvettem tőle, kinyitottam, és kihúztam belőle a tulajdoni lap másolatát.

— Rovinji Körzeti Földhivatal — olvastam fel tisztán. — Vételár: százötvenhárommillió forint, egy összegben kifizetve. Egyedüli tulajdonos: Anna Whitaker. Nincs családi vagyonkezelő. Nincs társtulajdonos. Nincs teher.

Vivien lassan lejjebb tolta a napszemüvegét.

Péter rám szegezte az ujját.

— A házasságunk alatt szerzett pénzt használtad fel.

— Nem. A Whitaker Commercialben lévő, házasság előtti részesedésem után kapott osztalékból fizettem. Abból a vagyonból, amelyet te különvagyonnak ismertél el abban a házassági vagyonjogi szerződésben, amelyet saját kezűleg írtál alá.

Vivien szeme elkerekedett.

Úgy tűnt, Péter ezt a részletet valahogy elfelejtette megosztani a családjával.

Micsoda meglepetés.

Az egyik magánbiztonsági ember zavartan köhintett.

Eszter feléjük fordult.

— Uraim, önöknek azt mondták, hogy Vail úrnak törvényes joga van ehhez az ingatlanhoz?

A magasabbik őr Péterre sandított.

Péter felcsattant.

— Ne válaszoljanak neki.

Eszter elmosolyodott.

Nem kedvesen.

— Remek. Akkor majd a cégüknek küldjük ki az idézést.

A fiatalabb biztonsági ember azonnal megszólalt.