— Nem, Péter. Azt hiszem, mivel nálam vannak a számlák és az igazolások, bármelyik hazugságotokat helyre tudom tenni.

— Ezt még meg fogod bánni.

Eszter feje azonnal felkapódott.

Közelebb húztam a telefont.

— Mondd el még egyszer, mit mondtál.

Péter megingott.

— Azt mondtam, meg fogod bánni, hogy megaláztál.

— Köszönöm.

— Mit?

— Hogy ilyen egyértelműen kimondtad a fenyegetést az ügyvédem jelenlétében.

Megint csend.

Aztán Péter visszakérdezett:

— Ügyvéded?

Eszter előrehajolt.

— Vail úr, Eszter Mercer vagyok. Anna Whitaker személyes jogi képviselője, valamint őt képviselem minden olyan ügyben, amely a különvagyonát, a házasság felbontását és az ön mai cselekményeiből eredő igényeket érinti.

Péter káromkodott.

A háttérben Vivien suttogni kezdett valamit.

Eszter változatlanul nyugodt hangon folytatta:

— Jelenleg ön és a hozzátartozói engedély nélkül tartózkodnak az abbáziai ingatlan területén. Felszólítjuk önöket, hogy haladéktalanul hagyják el a helyszínt. Semmit nem vihetnek ki, nem rongálhatnak meg, nem rejthetnek el, és nem változtathatnak meg a házban. A biztonsági kamerák felvételeit megőriztük. A helyi jogi képviselőt értesítettük. Szükség esetén a rendőrséghez fordulunk.

Péter felröhögött.

— Azt hiszik, megijedek egy ügyvédtől?

— Nem — felelte Eszter. — Azt gondolom, önnek inkább az iratok bírósági feltárásától kellene tartania.

Ez célba talált.

Péter pontosan tudta, milyen értékes a látszat. Tudta, mit jelentenek a titkok. Tisztában volt vele, mennyi minden épült az életében mások pénzére és mások társadalmi helyzetére.

A bírósági iratfeltárás az a hely, ahol a hamis férfiak megszűnnek létezni.

— Egy félreértés miatt nem válhatsz el tőlem — préselte ki magából Péter.

Az iPad kimerevített képére néztem.

Vivien állt rajta, fennhéjázóan, anyám verandáján, úgy, mintha minden odatartozna hozzá.

— Igazad van — mondtam. — Nem egy félreértés miatt válok el tőled. — A hangom egy pillanatra sem remegett meg. — Azért válok el, mert végre mindent megértettem.

És bontottam a vonalat.

Az út Abbáziáig másfél óráig tartott.

A szüleim a terepjáróm hátsó ülésén ültek. Eszter elöl, az anyósülésen haladt velem, és a táblagépén dokumentumokat nézett át. Mögöttünk András jött két céges autóval, biztonsági emberekkel és egy lakatossal.

Én vezettem.

Zene nélkül.

Beszélgetés nélkül.

Csak az út volt, a sós tengeri levegő, és anya, aki időről időre hátranyúlt, hogy megérintse apa kezét.

Mire befordultunk a Parti sétányra, az ég halvány aranyszínbe borult. A tenger nyugtalanul mozgott, fehér tajtékot csapva a dűnék mögötti kövekhez.

A viktoriánus stílusú tengerparti ház csak néhány pillanat múlva bukkant elő.

Türkiz zsalugáterek.

Széles veranda.

Fehér korlátok.

Ugyanaz a ház volt, amelyre anya gyerekkoromban minden nyári utazáskor rámutatott.

„Képzeld el, milyen lehet ott ébredni” — szokta mondani.

Apa pedig mindig azt felelte: „Talán egy másik életben.”

Én megvettem nekik azt a másik életet.

Péter pedig megpróbálta ellopni tőlük közvetlenül vacsora előtt.

A felhajtón ferdén állt egy fekete Range Rover.

Nem az, amelyiket lízingelte.