— Nekünk azt mondták, ő a tulajdonos.

Péter felé fordult.

— Fogd be.

András alig észrevehetően intett az én biztonsági csapatomnak.

Az embereim előreléptek.

Nyugodtan.

Szó nélkül.

Nem volt kiabálás.

Nem volt látványos erőfitogtatás.

Csak az a csendes, szilárd magabiztosság, amely azokból árad, akik mögött ott állnak a törvények és az iratok.

Eszter ismét Péterhez beszélt.

— Öt perce van, hogy összeszedje azokat a személyes holmijait, amelyeket ma magával hozott, és elhagyja a birtokot.

Péter hitetlenkedő nevetést préselt ki magából.

— Nem dobhattok ki a saját feleségem házából.

— De igen — mondtam. — És pontosan ezt teszem.

— Ez közös vagyon.

— Nem az.

— Házasok vagyunk!

— Már nem sokáig.

Vivien egyetlen lépést oldalra húzódott tőle.

Péter észrevette.

A hangja hirtelen kiáltássá tört.

— Azt hiszed, így megalázhatsz mindenki előtt?

A szüleimre néztem.

Anyám könnyektől vörös szemére.

Apám kezére, amelyben még mindig ott szorongatta a kék kalapot.

Aztán visszafordultam Péterhez.

— Te aláztad meg magad. Én csak meghívtam néhány tanút a befejezéshez.

Péter természetesen nem ment el öt perc múlva.

Az ő fajtája soha nem fogadja el az első kijáratot, amit felkínálnak neki.

A figyelmeztetést gyengeségnek tekintik, mert a figyelmeztetések többnyire olyan emberektől érkeznek, akik képesek uralkodni magukon.

Berontott a házba.

Vivien félig utána indult, de az ajtóban megtorpant, amikor a biztonsági embereim felmentek a verandára.

— Nincs joguk bejönni! — üvöltötte Péter odabentről.

András rám pillantott.

Bólintottam.

A telefonjáról feloldotta az okosotthon-rendszert, majd teljesen kitárta a bejárati ajtót.

Péter az előszobában állt, és két kézzel egy kristályvázát markolt.

Reggel még virág volt benne a szüleim évfordulójára.

Rózsaszín pünkösdi rózsák.

Anyám kedvencei.

Most a virágok a konzolasztalra voltak hajítva, a víz pedig lassan végigcsorgott a fán.

Péter úgy szorította az üres vázát, mintha túszt tartana a kezében.

— Mindent vissza akarsz venni? — ordította. — Rendben. Akkor összetörve kapod meg.

Anyám csak ennyit suttogott:

— Ó, Péter.

A világ legszomorúbb hangja volt.

Nem azért, mert sajnálta őt.

Hanem azért, mert valaha süteményt sütött neki, amikor Erika és ő látogatóba jöttek. Mert egyszer azt mondta nekem: „Annyira igyekszik komolynak látszani, Anna. Légy vele türelmesebb.”

Péter meglendítette a vázát.

Felemeltem a telefonomat.

— Péter Vail — mondtam, miközben elindítottam a felvételt —, videó készül arról, hogy idegen tulajdonban tartózkodsz, miután felszólítottak a távozásra. Ha bármit megrongálsz, büntetőeljárást és polgári úton kártérítést fogok kérni.

Megdermedt.

A tekintete a telefonomra tapadt.

És ott volt.

Az igazi Péter.

Nem bátor.

Nem erős.

Nem tekintélyes.

Csak egy halálra rémült ember, aki rájött, hogy mások is meglátták, milyen valójában.

Vivien lassan hátrálni kezdett, le a verandáról.

Ez még jobban feldühítette.

— Ezt te rendezted meg — vágta hozzám.

— Nem. Én csak abbahagytam a finanszírozását.

Letette a vázát.

Nem óvatosan.

De egyben maradt.

Eszter mögöttem halkan megszólalt:

— Bölcs döntés.

Péter tekintete apámra ugrott.