Péter elsápadt.

Ezúttal már nem maradt közönsége az előadásához.

A válás hét hónappal később zárult le véglegesen.

Péter mindenért harcolt, egészen addig, amíg a küzdelem már neki is túl sokba nem került.

Házastársi tartást követelt.

Elutasítva.

Részesedést akart a seabrooki házból.

Elutasítva.

Kártérítést kért azokért az állítólagos „áldozatokért, amelyeket a márka felépítése érdekében hozott” a házasságunk alatt.

Amikor Eszter a mediáción felolvasta ezt a mondatot, még a mediátor is levette a szemüvegét.

Elutasítva.

Amit Péter végül valóban megkapott, azok az adósságok voltak.

A saját adósságai.

A saját nevére felvett hitelkeretek.

Az álcéghez kapcsolódó üzleti kötelezettségek.

Adótartozások, amelyek létezéséről nekem addig fogalmam sem volt.

És egy csalási ügyben indított vizsgálat, miután az egyik hitelező olyan aláírásokra bukkant, amelyek nem egyeztek az enyémmel. Péter váltig állította, hogy félreértés történt. A hitelező ezt nem fogadta el. Az írásszakértői vélemény sem.

Vivien nem tudta eljátszani a közösségi médiában az áldozat szerepét, mert az igazság túl gyorsan napvilágra került, és senki nem volt kíváncsi a műsorára. Törölte a bejegyzéseit, és egy időre visszafogta a blogos jelenlétét.

Erika és Gábor végül Péter nővéréhez költözött Connecticutba. Az anyja később küldött nekem egy kézzel írt, hatoldalas levelet.

Vádaskodásra számítottam.

Ehelyett bocsánatkérést találtam benne.

Azt írta, Péter végig azt mondta nekik, hogy a Harbor-Ridge-i lakás és a seabrooki ház is jogosan az övé. Azt állította, én betegesen irányítom a pénzt. Azt mesélte nekik, hogy könyörögnie kell nekem azért, hogy valamennyi méltóságot megőrizhessen.

A levélben ez a mondat állt: „Több kérdést kellett volna feltennem.”

Rövid választ küldtem.

„Remélem, biztonságban vannak, és jól vannak. Péterrel nem tarthatok kapcsolatot, de önöknek békét kívánok.”

És ezt komolyan is gondoltam.

A béke fontos.

Egy háború után a béke nem gyengeség.

A béke ilyenkor azt jelenti, hogy végre újra a saját életedben laksz.

Mert ez már teljes egészében az én békém volt.

A szüleim a meghallgatás után két nappal visszaköltöztek a seabrooki házba.

Az első éjszakát én is ott töltöttem, a vendégszobában. Hajnalban a tornácon találtam őket.

Anya a sárga bögréjéből kávézott.

Apa fején ott volt a kék kalap.

A korai napfényben az óceán ezüstösen csillogott.

Nem hevertek bőröndök a gyepen.

Nem hallatszott kiabálás.

Nem álltak ott bérelt biztonsági emberek.

Csak sirályok voltak, hullámok, és apa, aki a ház oldalsó része felé mutatott.

— Arra gondoltam, oda paradicsomot ültetek — mondta.

Anya elmosolyodott.

— Úgy beszél róla, mintha nem rendelte volna már meg a magokat.

Nekidőltem a tornác korlátjának.

Hónapok óta először éreztem igazán, milyen kimerült vagyok.

Nem gyengének éreztem magam.

Csak fáradtnak.

Olyan fáradtság volt ez, amilyet talán a katonák éreznek, amikor rájönnek, hogy végre elhallgattak a fegyverek.

Anya rám nézett.

— És te most mit fogsz csinálni, kicsim?

A tekintetemmel követtem egy part felé gördülő hullámot.

— Abbahagyom, hogy a hűséget összekeverjem az önfeladással.