Apa lassan bólintott.

— Úgy hangzik, mintha ez elég drága lecke lett volna.

— Az volt.

— Megérte?

Ránéztem a házra.

A tornácra.

A megjavított kalapra.

Anyám kezére, amely körbefogta a kedvenc bögréjét.

— Igen — feleltem. — Minden forintot megért.

Egy évvel később a seabrooki ház pontosan úgy nézett ki, ahogyan mindig is kellett volna.

Anya levendulát ültetett a lépcső mellé. Apa magasított ágyásokat épített az udvar napos oldalán. Péntek esténként kagylólevest főztek a szomszédoknak, és névről ismerték a parton sétáltatott összes kutyát.

Az ötvenegyedik házassági évfordulójukra munka után érkeztem, a kezemben tortával abból a cukrászdából, amelyet anya a legjobban szeretett.

Amikor leparkoltam, apa már a tornácon ült.

Anya még azelőtt ajtót nyitott, hogy kopoghattam volna.

Mögötte a ház melegséget árasztott.

Nem megrendezett melegséget.

Nem ellopottat.

Nem olyat, amelyet valaki más képzelgéséhez kölcsönöztek.

A miénket.

A régi tölgyfaasztalnál vacsoráztunk, amelyet a válás lezárulta után vettem nekik. Anya sült csirkét készített. Apa kibontott egy üveg almabort, és kijelentette, hogy a pezsgő „rossz emlékeket és még rosszabb buborékokat” idéz fel benne.

A desszert után anya egy apró, becsomagolt dobozt nyújtott át nekem.

— Ez meg mi? — kérdeztem.

— Csak bontsd ki.

Egy bekeretezett fénykép volt benne.

Hárman álltunk rajta a tornácon. A képet az egyik szomszéd készítette néhány héttel korábban. Anya mosolygott. Apa a kék kalapját viselte. Én kettejük között álltam, a szél az arcomba fújta a hajamat, és boldogabbnak tűntem, mint amilyennek hosszú ideje emlékeztem magamra.

A kép alá apa gondos, nyomtatott betűkkel írt egyetlen mondatot.

„Az otthon az a hely, ahonnan senki nem űzhet el.”

Sokáig néztem.

Aztán sírni kezdtem.

Nem azért, mert összetörtem.

Hanem azért, mert végre elég biztonságban voltam ahhoz, hogy elsirassam mindazt, ami majdnem összetört.

Péter a házat próbálta elvenni.

De a házak önmagukban csak falakból, padlóból, ablakokból és iratokból állnak.

Amit valójában el akart venni, az a szüleim méltósága volt.

Az én hitem a saját ítélőképességemben.

Az a bizonyosságom, hogy a szeretet nem számlákon és utalásokon mérhető.

Nem sikerült neki.

Az iratok kitartottak.

A kamerák kitartottak.

Az igazság kitartott.

És én is kitartottam.

Hat hónappal az évforduló után új részleget indítottam a cégemnél. Az volt a célja, hogy idős ingatlantulajdonosokat védjen meg tisztességtelen rokonoktól, csalárd ügyletektől és jogtalan tulajdoni igényektől. Havonta kétszer ingyenes tanácsadást tartottunk kisebb, dolgozó tengerparti városokban.

Apa az első alkalomra is eljött.

A hátsó sorban ült, a kék kalapjában, karba tett kézzel, és úgy tett, mintha egyáltalán nem lenne büszke rám.

Anya süteményt hozott.

A foglalkozás végén odalépett hozzám egy idős asszony, a mellkasához szorítva egy mappát. A fia nyomást gyakorolt rá, hogy írassa át rá a nyaralót. Az asszony alig hallhatóan suttogta:

— Nem akarom elveszíteni az otthonomat.

Eszembe jutott anya, ahogy sír a fűben.

Eszembe jutott apa gyógyszeres táskája a sárban.