Péter hozzáférést adott neki.

A tudtom nélkül.

A beleegyezésem nélkül.

Eszter kiterítette a kinyomtatott posztokat a tárgyalóasztalon.

Anyám hosszú ideig nézte őket.

— Ő járt a konyhánkban — mondta végül halkan.

— Igen.

— Ivott a sárga bögréimből.

A fotóra pillantottam.

Vivien mosolyogva állt egy csésze kávéval annál az ablaknál, ahonnan anyám minden reggel a sirályokat figyelte.

Odabent valami végleg jéggé dermedt bennem.

Péter nem egyszerűen tulajdonosnak akart látszani.

Ki akarta cserélni azt az életet, amelyet a szüleimnek építettem, egy olyan képzelgésre, amelyben ő a Vail család nagylelkű feje, a gazdag patrónus, a ház ura.

El akarta törölni az igazságot, és a helyére beköltöztetni a saját családját.

Ekkor hagytam abba, hogy válásnak nevezzem.

Onnantól nagytakarításnak hívtam.

A meghallgatást a kilakoltatás után három héttel tűzték ki.

Péter sötétszürke öltönyben jelent meg a bíróságon.

Abban az öltönyben, amelyet én fizettem.

Pontosan tudtam, mert én vettem neki Milánóban, miután panaszkodni kezdett, hogy az amerikai szabás „vidékies” külsőt kölcsönöz neki.

Mellette Erika haladt, könnyes szemmel, gyöngyökkel kirakva, teljes drámai pompájában.

Gábor mögöttük jött, mereven és némán.

Egy pillanatra megsajnáltam őket.

Nem eléggé ahhoz, hogy irányt váltsak.

De eléggé ahhoz, hogy megértsem: részben ők is Péter hazugságában éltek, még ha szemmel láthatóan kényelmesen is rendezkedtek be benne.

Vivien nem jött el.

Ez önmagában is sokat mondott.

Eszterrel az indítványozói asztalnál ültünk, előttünk rendezett dossziék, hitelesített iratok és gondosan előkészített bizonyítékok sorakoztak.

bankszámlakivonatokkal és egy külső merevlemezzel, amelyen időrendbe rendezve ott voltak a felvételek.

A szüleim mögöttem foglaltak helyet.

Anya sötétkék ruhát viselt, a fülében egyszerű gyöngy fülbevalóval. Apa a legjobb zakóját vette fel. A kék kertészkalapja ugyan az autóban maradt, de pontosan tudtam, hogy lélekben azt is magával hozta.

Péter egyszer hátranézett rájuk.

Aztán azonnal elfordította a fejét.

Judit Porter bírónő pontosan kilenckor lépett be a tárgyalóterembe.

Olyan arca volt, amely mellett az ember kétszer is meggondolja, milyen szavakat használ.

Péter ügyvédje óvatosan kezdte felépíteni az érvelését.

Zavarról beszélt.

Félreértésről.

Érzelmi nyomásról.

A házasság bonyolult nehézségeiről.

Azt állította, Péter jóhiszeműen hihette, hogy jogai vannak a seabrooki házhoz, hiszen Anna Whitaker a házasság ideje alatt vásárolta az ingatlant, a családi pénzügyek pedig — ahogy fogalmazott — gyakran összetett és nehezen áttekinthető kérdések. Az egész ügyet úgy írta le, mint „fájdalmas családi nézeteltérést, amely sajnálatos módon elfajult”.

Porter bírónő rezzenéstelen arccal hallgatta végig.

Aztán Eszter felállt.

— Tisztelt Bíróság, ez nem nézeteltérés volt. Ez egy előre megszervezett, jogellenes kilakoltatási kísérlet volt két idős lakóval szemben egy különvagyonba tartozó ingatlanból. Ezt követte az, hogy Vail úr megpróbálta a saját rokonait beköltöztetni ugyanabba a házba, miközben valótlanul tulajdonosi jogokra hivatkozott.