— És te? Büszke vagy erre? Hagyod, hogy a lányod vívja meg helyetted a csatáidat?

Apám lassan belépett a házba.

Hetvenhárom éves volt. Hideg időben fájt a térde. Szívgyógyszert szedett. A keze tele volt évtizedek munkájának hegeivel.

De amikor Péterre nézett, egyáltalán nem tűnt törékenynek.

— Nem — felelte apám. — Arra vagyok büszke, hogy megtanulta: nem kell meghajolnia a gazemberek előtt.

Péter gúnyosan elhúzta a száját.

— Kegyelemből laktatok itt.

Apám bólintott.

— Igen. A lányom otthont adott nekem. Te is adtál otthont az anyádnak és az öcsédnek, nem igaz?

Péter arca kifakult.

Apám folytatta:

— Csak az a különbség, hogy a kikötőligeti lakásukért is ő fizetett.

Aznap először Péternek nem volt mit mondania.

A rendőrség tizenkét perc múlva érkezett meg.

Helyi járőrök voltak. Nyugodtak, udvariasak, és éppen csak annyira ingerültek, amennyire a rendőrök szoktak lenni, amikor gazdag emberek rendeznek színházi jelenetet egy csendes környéken.

Eszter átadta az iratokat.

András a videófelvételeket.

A magánbiztonsági emberek gyorsabban tettek vallomást, mint vártam. Úgy tűnt, a cégüknél szigorú felelősségi szabályok működtek, és igen kevés lojalitás jutott Péter felfújt egójának.

Vivien a Range Rover mellett ült az útpadkán, lázasan pötyögött a telefonján, és minden jel szerint a friss történeteit törölgette.

Amikor az egyik rendőr megkérdezte tőle, lakik-e ezen a címen, megrázta a fejét.

— Nem. Azt hittem, ez az ő háza.

Péter olyan pillantást vetett rá, mintha ölni tudna.

Vivien elfordította a fejét.

Ez volt a második árulás aznap.

Péter hűséget várt attól a családtól, amelyet az ő látszólagos hatalma és az én erőforrásaim vonzottak oda.

A látszathatalom azonban egyetlen pillanat alatt elpárolog, amint valaki felmutatja a számlát.

A rendőrök felszólították Pétert, hogy távozzon.

Ő vitatkozott.

Újra felszólították.

Rám mutogatott, a szüleimre, Eszterre, Andrásra, végül még a tenger felé is, mintha a hullámok majd igazolnák a jelentőségét.

A magasabbik rendőr végül kimérten megszólalt:

— Uram, önként is elmehet, vagy megkezdjük az eljárást birtokháborítás és jogellenes behatolás miatt.

Péter végre elindult kifelé.

Amikor elhaladt mellettem, közelebb hajolt, és sziszegve odavetette:

— Meg fogod bánni, hogy ellenséget csináltál belőlem.

Ránéztem.

— Én a férjemmé tettelek. Ellenséggé te tetted saját magad.

Elrándult a szája.

Aztán a Range Rover felé ment.

Vivien nem ült be mellé.

Külön taxit hívott magának.

A második kereset két nappal később érkezett meg.

Az első természetesen az alap válóperhez kapcsolódott.

Péter sürgősségi kérelmet nyújtott be, amelyben azt állította, hogy jogellenesen lakoltattam ki a rokonait, törvénytelenül sajátítottam ki családi pénzeszközöket, és érzelmi bántalmazásnak tettem ki őt azzal, hogy „fegyverként használtam az ingatlanhoz való hozzáférést”.

Eszter az irodájában hangosan felolvasta a beadványt.

Majdnem elismerően csettintettem a kreativitásán.

Majdnem.

A szüleim mellettem ültek. Apám ismét a kék kalapját viselte, amelyet anyám frissen kimosott. A szakadt szélét sötétkék cérnával varrta meg.