Utána kimentem a konyhába. Egy szalvétával letöröltem a bordó rúzst. Elmosogattam. Bekapcsoltam a rádiót; már valaki egészen más énekelt benne. Megöntöztem a muskátlit.

Az élet ment tovább.

Négy hónap telt el.

Márk azóta szombatonként jön. Egyedül, Benedekkel. Palacsintát sütünk hármasban. Benedek most már Anna nagyinak hív. Márk megjavította a csöpögő csapot a konyhában és a konnektort a fürdőben. Kiderült, hogy még mindig ért hozzá; én már azt hittem, elfelejtette.

Lilla nem jött. Egyszer telefonált, bocsánatot kért a gyűrű miatt. Azt mondtam neki: „Elmúlt, Lilla. Éld az életed.” Ennyi volt.

A pénz lekötésben van. Harminckét hónap múlva kiveszem. A hajóutat már kinéztem: dunai körút, Budapest–Bécs–Budapest, tizenkét nap, 2027 szeptemberében. Eszterrel megyek. Ő is nagyon szeretne.

Benedeknek megnyitottam a számlát. Havonta nagyjából harmincnégyezer forintot utalok rá, így jön ki az évi négyszázezer, ahogy megígértem. Az iratok a közjegyzőnél vannak. Majd megtudja, ha felnő.

A bordó rúzst pedig azóta minden vasárnap felteszem. Nem alkalomra. Nem mások kedvéért. Csak magamnak.

Mert hatvannégy évesen egy nőnek igenis joga van kirúzsozni a száját. Joga van a saját életéhez. És nem kell bocsánatot kérnie azért, mert valahogy túlélte azokat, akik magára hagyták.

Lányok, asszonyok, jegyezzétek meg: ha a gyerekeitek csak akkor jutnak eszébe, amikor valamihez hozzá lehet férni — pénzhez, lakáshoz, nyaralóhoz, örökséghez —, az nem szeretet. Az érdek. És semmi, de semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az ember a saját pénzét saját magára költi. Hajóútra. Bundára. Fogakra. Egy szép, méltó öregkorra.

Azok a gyerekek, akik szeretnek, pénz nélkül is jönnek. Csak azért, hogy együtt süssetek palacsintát.

Ezt soha ne felejtsétek el.