— Anya, akkor három év múlva talán…

— Igen. Három év múlva felveszem. Aztán elmegyek egy dunai hajóútra. Utána Karlovy Varyba, gyógyvízre. Veszek magamnak egy rendes bundát. És végre befejeztetem a fogaimat is, mert a negyedik implantátum még hátravan. Ha pedig marad belőle valami, félreteszem a temetésemre, hogy neked azzal se kelljen vesződnöd.

— Anya, miért beszélsz így…

— Neked viszont, Márk, ebből semmi nem jut. Egyetlen fillér sem. Érted? Sem-mi. Nem azért, mert gonosz vagyok. Hanem mert nyolc évig úgy éltél, mintha én nem is léteznék. Hát akkor tekintsd úgy, hogy nem is létezem.

— A pénzed számára sem. Elég egyértelmű, nem?

Lilla még megpróbált közbeszólni:

— Anna mama, de hát Benedek…

— Benedek más lapra tartozik. Neki nyitok egy külön megtakarítási számlát a tanulmányaira. Amíg élek, évente négyszázezer forintot teszek rá. Mire betölti a tizennyolcat, szép kis összeg gyűlik össze, egy rendes egyetemre elég lesz. De ti ahhoz nem fértek hozzá. Kizárólag Benedek, amikor tizennyolc évesen a saját igazolványával jelentkezik érte. Ez az én ajándékom az unokámnak, Lilla, nem nektek. És mielőtt megnyugodnátok: abból sem fogtok magatoknak bundát venni.

Lilla összerezzent. Márk a térdére tette a kezét, jelezve, hogy jobb, ha most hallgat.

— És a gyűrű — tettem hozzá. — Lilla. Vedd le. Most.

— Anna mama…

— Azt mondtam, vedd le. Az a nagyanyámé volt. Nem veszítetted el. Rajtad van. Vagyis nálad maradt, miközben nálam kellene lennie. Add ide, és nem teszek feljelentést megtévesztés és jogtalan eltulajdonítás miatt. Ha nem adod, megyek a rendőrségre. Vannak fényképeim róla anyám kezén, megvan a leírás a régi iratai között, és tanúsítani tudom, hogy az esküvőre adtam oda, nem örökbe. Márknak adtam, mint a menyemnek szánt családi ékszert, de ez házasság alatt kapott érték, válásnál vitatható, főleg ha kiderül, hogy azt állítottad, eladtad, közben pedig hordod. Röviden: nem akarsz velem pereskedni, Lilla. Higgy egy öreg könyvelőnek.

Lehúzta az ujjáról. Letette az asztalra. Én felvettem. Hideg volt. Anyám gyűrűje.

Felpróbáltam.

Pont jó lett.

Húsz perc múlva elmentek. Nem volt jelenet, nem volt sírás. Lilla egyetlen szót sem szólt. Márk viszont az ajtóból még visszafordult.

— Anya… Jöhetünk azért néha? Csak úgy. Nem pénzért. Benedekkel.

Ránéztem. Negyvenéves férfi állt előttem. A fiam. Tizenkét éves kora óta apa nélkül nőtt fel — István később halt meg, de az első férjem, Márk apja, akkor hagyott ott minket, amikor a gyerek tizenkettő volt. Egyedül cipeltem mindent, aztán István, aki akkor került az életünkbe, amikor Márk tizenöt lett, ugyan nem fogadta örökbe, de úgy szerette, mintha a sajátja lett volna.

És most ez a negyvenéves ember ott állt a küszöbömön, és nyolc év után először a szemembe nézett. Bűntudatosan, igen. De végre nem kerülte a tekintetemet.

— Jöhettek, Márk. Gyere Benedekkel. Lillát egyelőre hagyjuk. Kell neki három-négy hónap, hogy megeméssze. Aztán majd meglátjuk.

Bólintott. Aztán elment.

Bezártam az ajtót, leültem az előszobai puffra, és legalább öt percig csak ültem mozdulatlanul.