Beni éppen a harmadik fasírtját tüntette el, és esze ágában sem volt rám nézni. De legyen, mondjuk, hogy „húzott hozzám”.

— Márk — szólaltam meg csendesen. — Mire akarsz kilyukadni?

— Arra, anya, hogy szeretnénk, ha hozzánk költöznél. Nálunk laknál. Háromszobás a lakás, az egyik szobát megkapnád. Együtt lennél az unokáddal, mi meg Lillával gondodat viselnénk. A garzonodat pedig eladhatnád. Vagy kiadhatnád. Neked is nyugodtabb lenne, nekünk is könnyebb.

Kortyoltam egyet a teámból, aztán letettem a csészét.

— És a nyaraló? — kérdeztem olyan ártatlan hangon, ahogy csak tudtam.

Márk és Lilla összenéztek. Egyetlen villanás volt, talán egy tizedmásodperc. De nekem ennyi is elég.

— Miféle nyaraló, anya?

— Apádé. A győri. Az is az enyém, nem?

— Anya, hát azt még nem…?

— Mit nem?

— Hát… nem adtad el?

Ránéztem Márkra. Hosszan. Láttam, ahogy elönti a vér az arcát. Pont olyan vörös lett, mint a rúzsom.

— Márk. Miből gondoltad, hogy nekem azt el kellett volna adnom?

— Csak… én úgy hallottam…

— Kitől hallottad?

— Hát… Judit nénitől. Ő Lilla keresztanyja, és néha együtt teázik a szomszédoddal, Eszterrel…

Világos. A lánc összeállt: Eszter, aztán Judit, aztán Lilla, végül Márk. Vasárnap reggel, 6:47.

— Márk — mondtam. — Most felteszek neked egyetlen kérdést. Csak egyet. És azt akarom, hogy őszintén válaszolj. Ha hazudsz, észreveszem, elvégre negyven éve ismerlek. Mikor szereztél tudomást a nyaralóról?

Csend.

— Márk.

— Tegnap este, anya.

— És előtte nyolc éven keresztül miért nem hívtál fel?

Olyan némaság telepedett ránk, hogy hallani lehetett, ahogy Benedek elropogtat egy uborkát.

Lilla megpróbálta menteni a helyzetet.

— Anna mama, hát hogy mondhat ilyet, mi mindig szerettük magát…

Felé fordultam.

— Lilla. A kezeden az anyám gyűrűje van. Az a gránátköves. Amit a hivatalos történet szerint 2017-ben elvesztettél Törökországban. Mondd csak, drágám, hol került elő?

Lilla arca egy pillanat alatt kifakult. Ösztönösen megrántotta a gyűrűt, mintha el akarná rejteni.

— Én… ez nem az. Csak hasonlít rá.

— Lilla. Ez a gyűrű a nagyanyám hozományából való, 1903-ból. A gránátban van egy hajszálrepedés, kívülről is felismerem. Belül pedig ott a mesterjegy: „AH”. András Hlebnyikov ékszerészé volt, apám mesélt róla. Levegyem most rögtön, és nézzük meg együtt?

Nem felelt.

Márk lehajtott fejjel ült, még mindig vörösen.

— Anya. Bocsáss meg.

— A gyűrű miatt, vagy a nyolc év miatt?

— Mindenért.

Felálltam, odamentem az ablakhoz, és egy darabig csak álltam ott.

Tudják, abban a percben azt hittem, valami majd szétrobban bennem. Hogy kiabálni fogok, hogy kidobom őket, hogy végre kimondok mindent, amit nyolc éve magamban hordok. De nem történt ilyesmi. Belül különös nyugalom volt. Olyan, mint eső után a levegő.

Visszafordultam hozzájuk.

— Márk, most jól figyelj. A nyaralót eladtam. A pénz, tizenhatmillió forint, lekötött betétben van. Három évre, idő előtti felbontás lehetősége nélkül. Nem azért, mert megéreztem volna bármit, hanem mert így volt a legjobb a kamat. Egyszerűen szerencsésen alakult.

Márk szemében azonnal élet gyúlt.