A pénzt betétbe tettem. Az egészet. Három évre, évi kilenc százalékra, idő előtti felvétel nélkül — ezt jegyezzék meg, mert később fontos lesz. Havonta nagyjából százhúszezer forint kamat jött ki belőle. Nyugdíj mellé ez már nem aprópénz. Arra gondoltam, ebből évente egyszer elmehetek gyógyüdülőbe, lecserélhetem a régi bútoraimat, talán még egy télikabátot is vehetek magamnak, mert a mostanit 2014 óta hordom, és az már lassan szégyen.

Nem szóltam róla senkinek. Nem azért, mert kapzsi lettem volna. Csak hát kinek mondjam? Márknak, aki fel sem hív? Lillának, aki eladta anyám gyűrűjét?

Egyedül Eszternek említettem meg. Szombaton nálam teáztunk, és egyszer csak megkérdezte:

— Anna, mi van a nyaralóval?

Én meg azt feleltem:

— Eladtam, Eszter. Elég volt belőle.

És valószínűleg itt szivárgott ki a dolog. Eszter csodálatos asszony, ezt nem vitatom, csakhogy a házban lakik még Judit is. Judit pedig — micsoda véletlen — Lilla keresztanyja.

Ezt csak később tudtam meg. Akkor még csak annyit raktam össze magamban: szombat, tea, beszélgetés. Vasárnap reggel 6:47-kor Márk telefonál.

Véletlen? Aligha.

Este hétkor meg is érkeztek. Mind a hárman.

Márk zakóban jött — ő, aki különben kapucnis pulóverben jár még családi ebédre is —, a kezében rózsacsokorral. Nem olyan olcsó, benzinkutas virág volt, hanem tisztességes csokor, legalább tizenkétezer forint értékben. Én felismerem az ilyesmit.

Lilla mosolyogva lépett be, ruhában, egy Prága-tortával a kezében, valami drága cukrászdából. Az ujján pedig ott csillogott anyám gránátköves gyűrűje.

Pislogtam egyet. Aztán még egyszer megnéztem.

Igen. Az volt az.

— Anna mama! — Lilla arcon puszilt. — Milyen jól néz ki! És ez a rúzs… gyönyörű színe van! Mi ez?

— Bordó — mondtam. — Régi darab, még a régi időkből maradt.

— Nagyon jól áll magának!

Benedek az anyja háta mögött álldogált. Komoly arccal, mintha már felnőtt volna. Lehajoltam hozzá.

— Szervusz, Beni. Emlékszel rám?

Elgondolkodott, aztán bólintott.

— Te vagy a nagymama, aki tésztát csinált.

— Én vagyok.

— Emlékszem arra a tésztára. Finom volt.

Majdnem elsírtam magam. De nem sírtam el. Aznap nem azért kentem fel a bordó rúzst, hogy könnyekkel mossam le.

Leültünk az asztalhoz. Káposztás pitét tettem eléjük, franciasalátát heringgel, fasírtot, kapros krumplit. Lilla pedig úgy csivitelte körül az asztalt, mintha mi sem történt volna.

— Anna mama, maga aztán igazi háziasszony! Én ilyet sosem tudnék, egyszer meg kell tanítania!

Nyolc éven át valahogy nem jutott eszébe, hogy tanulni akar tőlem. Most meg hirtelen, vasárnap este hétkor, elviselhetetlenül sürgős lett.

Márk közben töltött magának a konyakomból. Én nem iszom, az az üveg vagy öt éve állt a szekrényben, vendégeknek tartogattam. Lehúzott egy pohárkával, aztán még eggyel. Megköszörülte a torkát.

— Anya. Mi Lillával beszélgettünk…

„Mi beszélgettünk.” Ó, az a mondatkezdés. Ha egy felnőtt fiú így indít, az ember jobban teszi, ha megkapaszkodik az asztal szélében.

— …és arra jutottunk, hogy te teljesen egyedül vagy. Ez így nincs rendben. Te az anyánk vagy. Benedek nagymamája. Neked család kell. Melegség. Látod, Beni is húz hozzád.