Amikor megismertem, igyekeztem megszeretni. Sütöttem neki, kedveskedtem, próbáltam helyet adni neki a családban. Az esküvőjükre odaadtam neki anyám gránátköves gyűrűjét: régi családi ékszer volt, még a nagymamám hozományából. Lilla átvette, mosolygott, azt mondta: „Köszönöm, nagyon kedves.” Többé nem láttam rajta. Később véletlenül tudtam meg, hogy eladta. Márknak azt mesélte, hogy elvesztette Törökországban, a strandon.

Előfordul az ilyesmi. Gyűrűk eltűnnek. A lelkiismeret is.

Az esküvő után Márk lassan hátrébb húzódott tőlem. Először ritkábban telefonált. Aztán az ünnepek is nélkülem teltek. Később Lilla már a „fiatal család saját terét” óvta tőlem. Egyszer beállítottam hozzájuk előzetes bejelentés nélkül, pitével a kezemben. Lilla nem nyitott ajtót. Hallottam, ahogy odabent végigmegy az előszobán. Mégsem nyitotta ki.

Aznap hazamentem, leültem a konyhában, és egyetlen egyszerű dolgot értettem meg: az ő életükben rám többé nincs szükség.

És tudják, mit tettem? Nem zokogtam. Nem hívtam fel, hogy számonkérjem. Nem írtam hosszú, szemrehányó leveleket arról, hogy egyedül neveltem fel, és hogyan képes így bánni velem. Az ilyesmi úgyis mind hiábavaló.

Egyszerűen hátraléptem. Csendben, emelt fővel. Úgy, ahogy az ember otthagy egy gyenge előadást: nem csapja be maga mögött az ajtót, nem rendez jelenetet, csak feláll és kimegy.

Évente egyszer azért utaltam Benedeknek pénzt a születésnapjára. Negyvenezer forintot. Márk nem reagált rá. Lilla legfeljebb küldött egy képeslapot WhatsAppon: „Köszönjük!” — mellé egyetlen szívecskét. Ennyi volt az egész.

Én pedig éltem tovább a magam életét. A nyugdíj után még négy évig dolgoztam, mert könyvelő vagyok, méghozzá nem is akármilyen; ragaszkodtak hozzám. Aztán végül tényleg abbahagytam. Beiratkoztam a művelődési ház „Berkenye” kórusába, altban énekelek. Hetente kétszer járok uszodába. Összebarátkoztam a szomszédasszonnyal, Eszterrel; együtt megyünk színházba, aztán kibeszéljük a sorozatokat.

Szóval az életem nem volt üres. Nem volt magányos. Megvolt benne minden, ami kellett.

A nyaraló viszont külön fejezet.

Az a ház még a szüleimtől maradt rám, apám idejéből. Egy hatszáz négyzetméteres telek Győr mellett, apró verandás házikóval, almafákkal, feketeribizlivel, a nyírfára szegezett kézmosóval. Apám a saját két kezével rakta össze 1978-ban. Anyám pünkösdi rózsákat ültetett oda, és egresbefőttből főzött nekem kompótot.

Harmincöt éven át kijártam oda. A férjemmel, amíg élt — István hét éve halt meg infarktusban, éppen ott, a nyaralóban, a függőágyban, az almafa alatt. Azt mondják, szép halál volt, mert azonnali. Aztán vittem oda a kicsi Márkot, amíg valóban kicsi volt. Később már egyedül mentem.

Az utolsó két évben azonban alig jutottam ki. Nehézzé vált. Nyolcvan kilométer vonattal, átszállással, utána még gyaloglás. A kút folyton rakoncátlankodott. A tető beázott. A régi szomszédok eltűntek, helyettük újak jöttek: kétszintes házat húztak fel, és éjszakánként mulatóst bömböltettek.

Augusztusban végül rászántam magam. Feltettem a hirdetést a Jófogásra. Gyorsan el is vitték: egy fiatal pécsi család, két gyerekkel. Rendes embereknek tűntek, ezt az ember valahogy megérzi. Tizenhatmillió forintot fizettek érte. A piaci árhoz képest korrekt volt, nem adtam oda áron alul.