„Anya azt mondja, nekem nincs nagymamám” — mondta Benedek, a hatéves, akit a nagymama alig látott
Szégyenteljesen fájó: elhagyottságra nincs mentség.
Reggel 6:47-kor cincogni kezdett a telefonom. Éppen a muskátlit locsoltam az ablakban.
„Anyu, fent vagy? Felhívhatlak?”
Ránéztem a kijelzőre. Nyolc esztendeje nem írt nekem Márk ilyen korai órán. Pontosabban: nyolc éve szinte semmilyen üzenetet nem kaptam tőle, leszámítva a hivatalos, körüzenetnek szánt „Boldog új évet!” sorokat január elsején, amelyek az időbélyeg szerint december 31-én, 23:58-kor indultak útnak.
Nem siettem a válasszal. Megittam a teámat. A csészét betettem a mosogatóba. Bekapcsoltam a rádiót; valami régi sláger ment benne, olyan, amilyeneket az ember nem hallgat, csak emlékszik rájuk. Csak ezután pötyögtem vissza:
„Jó reggelt. Hívj.”
Fél perc sem telt el, már csörgött is a készülék.
— Anyucikám! Szia! Hogy vagy, drágám? Olyan régen beszéltünk, pedig annyit gondolok rád!
Kiderült tehát, hogy nyolc éven át gondolt rám. Csöndben. Úgy, hogy közben egyetlen telefonhívással se zavarjon meg.
— Szervusz, Márk. Történt valami?
— Jaj, anya, miért kell rögtön azt hinni, hogy baj van? Csak hiányoztál. Arra gondoltam, találkozhatnánk. Ma este? Átmennék hozzád. Lillával és Benedekkel. Az unokád alig lát téged, ez azért mégiscsak szégyen!
Az unokám. Szégyen. Benedek hatéves. Összesen négyszer láttam. Először a szülészeten, futólag. Másodszor a keresztelőn, ahová inkább illedelmes kötelességből hívtak meg, aztán leültettek néhány számomra vadidegen asszony mellé. Harmadszor véletlenül futottunk össze egy bevásárlóközpontban: ők moziba mentek, én kenyeret venni. Negyedszer pedig egy éve, amikor Lilla „csak öt percre” bedobta hozzám, mert nekik sürgősen el kellett menniük valahová, az óvodát pedig karantén miatt bezárták. Öt órán át vigyáztam a gyerekre. Tésztát főztem neki, mesét olvastam, ő pedig egyszer csak megkérdezte: „Te tényleg a nagymamám vagy? Anya azt mondja, nekem nincs nagymamám.”
Pontosan ezek a szavak jutottak eszembe akkor, 6:48-kor, miközben a muskátli földje sötétre nedvesedett.
— Márk — feleltem nyugodt hangon. — Persze, gyertek. Hétre. Sütök pitét.
— Anya, te vagy a legjobb! Puszillak!
Letette.
Egy ideig még az ablaknál maradtam. Lenéztem az udvarra: Gergő, a házmester már a lehullott leveleket söpörte. Rendes ember, alapos, megbízható. Nyolc éve minden reggel köszönünk egymásnak. Gyakrabban, mint a saját fiammal.
Aztán odaléptem a tükörhöz. Elővettem a neszesszerből a rúzsomat. „Bordó” volt az árnyalat neve; olyan szín, amilyet fiatalon hordtam, amikor még a minisztériumban dolgoztam, és értekezletekre jártam. Gondosan kihúztam vele a számat, majd szemügyre vettem magam.
Hatvannégy év. Apró ráncok. Anyám gyöngy fülbevalója. A bross, amelyet apám adott az ezüstlakodalmukra.
— Na, Anna — mondtam a tükörképemnek. — Akkor indulhat a műsor.
Hogy érthető legyen: én sem hívtam őt. Elvből nem. Az elmúlt nyolc évben egyszer sem.
Az egész azután kezdődött, hogy Márk feleségül vette Lillát. Lilla céltudatos lány volt. Abból a fajtából, aki a második randevún már pontosan tudja, milyen konyhabútort akar majd a felújításkor, a harmadikon pedig azt is, kinek a nevére kell kerülnie az autónak.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz