Erika már nyitotta volna a száját, de aztán mégis hallgatott. Hosszú évek óta először látott valami olyasmit a fia tekintetében, amit korábban talán soha: elszántságot, és nem önsajnálatot.

Egy hét telt el. Eszter továbbra is Júliánál lakott, és csak akkor ment haza a legszükségesebb holmikért, amikor tudta, hogy András nincs otthon. A szülei közben kiegyenlítették az István nevére felvett kölcsönt, András pedig aláírta a tartozáselismerő nyilatkozatot.

Egyik este Eszter üzenetet kapott a férjétől.

„Bejelentkeztem egy pénzügyi tanácsadóhoz. Holnap hatra kaptam időpontot. Ha szeretnél, gyere el. Megmutatok minden iratot, és elmondom az igazat.”

Eszter sokáig nézte a telefon képernyőjét. Egyik része azt súgta, zárja le az egészet, adja be a válókeresetet, és kezdjen új életet valaki nélkül, aki ekkorát hazudott neki. A másik része viszont emlékezett arra az Andrásra, aki valaha volt. Arra az emberre, akit még azelőtt ismert, hogy valami megroppant volna benne. Emlékezett az első közös éveikre, a szeretetre, a kölcsönös tiszteletre, azokra a reggelekre, amikor még természetesnek tűnt, hogy egymás mellett ébrednek meg.

Másnap mégis elment a tanácsadó irodájába. Egy üzleti központ egyik kisebb, de barátságosan berendezett helyisége volt az. András már ott ült, idegesen rendezgetett maga előtt néhány papírt, amelyeket láthatóan ezerszer átnézett.

Amikor meglátta Esztert, azonnal felállt.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta.

– Nem miattad vagyok itt – felelte Eszter. – Hanem azért, mert tisztán akarok látni. Tudni szeretném, mivel állok szemben.

A pénzügyi tanácsadó, egy középkorú, nyugodt tekintetű nő, hellyel kínálta őket. A mosolya nem volt erőltetett, inkább olyan, amely azt sugallta: látott már ennél bonyolultabb ügyeket is.

– András nagy vonalakban már ismertette velem a helyzetüket – kezdte. – Az adósságairól szóló dokumentumokat is átadta. Nem állítom, hogy szép a kép, de azt sem mondanám, hogy reménytelen.

A következő egy órában Eszter részletesen végighallgatta András pénzügyeinek elemzését. A férjének az apja nevére felvett kölcsönön kívül még négy banki hitele volt, valamint két gyorskölcsöne olyan cégeknél, amelyek elképesztően magas kamatokkal dolgoztak. A teljes tartozás összege majdnem tizennégymillió forintra rúgott.

Amikor a tanácsadó befejezte az összefoglalót, Eszter lassan András felé fordult.

– Mondd meg őszintén: hogyan jutottál idáig?

András nagyot sóhajtott, mintha a válasz már régóta nyomta volna a mellkasát.

– Két évvel ezelőtt kezdődött – mondta. – Péter előállt egy befektetési ötlettel. Azt mondta, ritka teafajták importjáról van szó, nagyon ígéretes üzlet, gyors megtérülés, szép haszon. Én pedig beletettem minden megtakarításunkat… vagyis az én megtakarításomat. Kétmillió-nyolcszázezer forintot.

– Minden megtakarításunkat? – ismételte Eszter feszülten. – Úgy érted, a sajátodat?

– Igen, a sajátomat – javította ki magát András sietve. – Rosszul mondtam. A projekt végül bedőlt. A teaszállítmányt feltartóztatták a határon, aztán kiderült, hogy hiányoznak bizonyos engedélyek, tanúsítványok… Nem is tudom már pontosan. A lényeg, hogy a pénz eltűnt. Kétségbeestem, és féltem elmondani neked.