– Van még egy feltételem – folytatta István. – Elmész Eszterrel egy pénzügyi tanácsadóhoz, és feltársz előtte minden adósságot, minden hitelt, minden elmaradást. Az összeset. Semmit nem rejtesz el.

Erika, aki addig idegesen gyűrögette az asztalon fekvő szalvétát, hirtelen közbevágott.

– És Andrásnak miért kellene Eszter előtt elszámolnia? Ez megalázó!

– Anya – sóhajtott András fáradtan. – Kérlek, most maradj csendben.

– Nem, nem fogok csendben maradni! – háborgott Erika. – Ezek itt mind azt akarják, hogy adóssá tett, másodrendű emberként kezeljenek! Mintha szándékosan csináltad volna az egészet! Te csak jót akartál!

– Anya! – emelte fel a hangját András. – Bűncselekményt követtem el. Érted? Bűncselekményt. És szerencsém van, hogy Eszter szülei segíteni akarnak, nem pedig egyenesen a rendőrségre mennek.

– De hát nem vagy te tolvaj! – tiltakozott tovább Erika. – Gondoskodni akartál a családodról, vagyont akartál építeni!

– A családról leginkább becsületes munkával lehet gondoskodni – szólt közbe Katalin. – Nem rokonok pénzének eltulajdonításával, és nem azzal, hogy a feleségét belerángatja kétes kalandokba.

– Maguk semmit sem értenek! – Erika felpattant a székéről. – Mindenki csak a fiamat támadja! De ki tehet arról, hogy kénytelen volt pluszpénz után nézni? Talán Eszter nem? Aki állandóan a munkahelyén van, karriert épít, ahelyett, hogy otthont teremtene és támogatná a férjét?

– Elég legyen – állt fel Eszter is. Hangja nem volt hangos, mégis azonnal elvágta Erika szavait. – Erika, én soha nem a családunk rovására dolgoztam. Egyszerűen jól végeztem a munkámat. Andrást pedig mindig támogattam, akkor is, amikor pénzügyileg volt szüksége rám.

– Eszternek igaza van – mondta váratlanul András.

Erika úgy meredt a fiára, mintha az hirtelen számára ismeretlen nyelven szólalt volna meg.

– Ő mindig jó feleség volt – folytatta András csendesen. – Én rontottam el mindent.

– András, te most már ellenem is fordulsz? – kérdezte Erika sértetten.

– Nem fordulok ellened, anya – felelte a férfi, és fáradtan megdörzsölte az arcát. – Csak végre látom, mi történt valójában. Elszúrtam. Nagyon. És most nekem kell viselnem a következményeit.

István elégedettnek tűnő, apró bólintással nyugtázta a szavait.

– Jó, hogy legalább ezt felismered. Akkor térjünk vissza a megállapodáshoz. Katalinnal kiegyenlítjük a nevemen lévő hitelt. Te aláírsz egy tartozáselismerést, és havonta törlesztesz. Emellett Eszter előtt minden pénzügyi problémádat feltárod. Elfogadod?

– Igen – bólintott András. – Teljes egészében.

Katalin ekkor Eszter felé fordult.

– És mi lesz a házasságotokkal? – kérdezte halkan. – Együtt próbáljátok megoldani ezt, vagy külön utakon?

Eszter a férjére nézett. Nyolc év nem tűnik kevésnek. Ezalatt volt nevetés, közös tervezgetés, utazás, hétköznapi apró boldogságok, és persze voltak viták, fáradt esték, nehéz időszakok is. De ekkora árulás soha nem állt közöttük.

– Nem tudom – mondta végül őszintén. – Most még nem vagyok képes dönteni. Időre van szükségem, hogy átgondoljam.

– Várok, ameddig kell – felelte András. – És mindent megteszek, hogy egyszer újra hinni tudj nekem.