– Miért? – kérdezte Eszter. – Megértettem volna. Hibázni bárki hibázhat.

– Mert te mindig olyan… sikeres voltál – mondta András keserűen. – Előléptettek, elismertek, számítottak rád. Én meg közben egy helyben toporogtam, nevetséges fizetéssel. Szégyelltem magam.

– És ahelyett, hogy beszéltél volna velem, inkább titkolózni kezdtél, és újabb hiteleket vettél fel? – Eszter hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Péter meggyőzött, hogy vissza lehet hozni a veszteséget – folytatta András. – Azt mondta, van egy másik lehetőség, sokkal biztosabb, mint az előző. Felvettem egy hitelt. Aztán még egyet. Ugyanaz történt újra. Közben a kamatok pedig csak nőttek.

– Tipikus adósságcsapda – szólalt meg ekkor a pénzügyi tanácsadó. – Az ember azért vesz fel újabb kölcsönöket, hogy betömje a régiek után maradt lyukakat, és mire észbe kap, már egy spirálban zuhan lefelé.

Eszter lassan András felé fordult.

– És mi lett ezzel a Péterrel? Hová tűnt?

András lesütötte a szemét.

– Három hónapja eltűnt. Először csak nem vette fel a telefont, aztán már az üzenetekre sem válaszolt. Úgy hallottam, külföldre ment.

– Vagyis egyszerűen kihasznált téged – mondta Eszter halkan, de a hangjában ott volt a döbbenet. Alig tudta felfogni, hogy a férje ennyire könnyen bedőlt valakinek.

– Úgy tűnik – bólintott András keserűen. – Ostoba voltam. Nagyon ostoba.

A tanácsadó összekulcsolta a kezét az asztalon.

– Most már nem az a legfontosabb, hogy ki mit rontott el a múltban, hanem az, hogyan lehet ebből kijutni. Elkészítettem András tartozásainak átütemezési tervét. Körülbelül három évre lesz szükség, de szigorú fegyelemmel és következetességgel megoldható.

Elővette a táblázatokat, és sorra megmutatta nekik a havi törlesztések várható összegét, a kamatok alakulását és azt is, mikor melyik tartozást lehetne lezárni.

András hosszasan nézte a számokat, majd megrázta a fejét.

– A jelenlegi fizetésemből ez lehetetlen. Muszáj lesz másodállást vagy valamilyen plusz bevételi forrást találnom.

– Van erre konkrét elképzelésed? – kérdezte Eszter.

– Már elküldtem az önéletrajzomat néhány magániskolába és nyelvi központba – felelte András. – Irodalomtanárként jók a referenciáim, és hajlandó vagyok többet dolgozni. Ha kell, esténként is.

Eszter némán hajolt a papírok fölé. A helyzet súlyos volt, ezt nem lehetett szépíteni. Mégsem tűnt teljesen reménytelennek. Legalábbis akkor nem, ha András valóban változtatni akart, és végre felnőtt emberként kezdett viszonyulni a pénzhez.

Egy ideig csak a toll hegyével követte a sorokat, aztán megszólalt:

– Tudok segíteni. Nem pénzzel. Kapcsolattal. A kiadónknál éppen keresnek egy szerkesztőt tankönyvi anyagokhoz. Ez a te területed, és a fizetés is magasabb, mint amit a főiskolán kapsz.

András meglepetten nézett rá.

– Ezt megtennéd értem? Mindazok után, amit műveltem?

– Nem érted teszem – válaszolta Eszter, és lassan megrázta a fejét. – Hanem a szüleimért, akiknek tartozol, és magamért is. Szeretném végre lezárni ezt az ügyet, és továbblépni.

– Köszönöm – mondta András alig hallhatóan. – Nem foglak cserben hagyni. Sem téged, sem a szüleidet.