– Azt tudtam, hogy Andrásnak pénzügyi gondjai vannak – felelte óvatosan, mintha minden szót külön megfontolna. – De a részleteket nem ismerem.

– A részletek lényege az, hogy a fia bűncselekményt követett el – mondta István keményen. – Nekem pedig most el kell döntenem, bemegyek-e a rendőrségre feljelentést tenni, vagy sem.

– Ezt maga nem fogja megtenni – húzta ki magát Erika. – Csak nem akarja tönkretenni a saját vejének az életét!

– És miért ne akarnám? – kérdezett vissza István hidegen. – Ő sem sokat töprengett azon, milyen következményei lesznek, amikor az én nevemet, becsületemet és hitelmúltamat kockára tette. Miért kellene most nekem őt kímélnem?

– Mert a lánya férje! – csattant fel Erika. – Ők egy család!

– Azok voltak – javította ki halkan Eszter.

A mondat után minden tekintet rá szegeződött.

– Ezt hogy érted? – kérdezte András elcsukló hangon.

Eszter lassan vett levegőt, majd a férje szemébe nézett.

– Nem tudok együtt élni valakivel, akiben már nem bízhatok – mondta. – Te ezt a bizalmat eljátszottad, András. Nem egyszer, hanem újra és újra. Hazudtál nekem, eltitkoltad az adósságaidat, felhasználtad apát… Honnan tudhatnám, hogy holnap nem teszel valami még súlyosabbat?

– El akarsz válni? – kérdezte András hitetlenkedve, mintha a szó maga is arcul ütötte volna.

– Azt akarom, hogy előbb rendezd azt a káoszt, amit te hoztál létre – válaszolta Eszter. – Utána majd beszélhetünk arról, van-e még közös jövőnk.

Ekkor Katalin, aki addig csendben figyelte a vitát, váratlanul megszólalt.

– A közvetlen bajt meg lehet oldani – mondta nyugodtan. – Vannak félretett pénzeink. Ki tudjuk fizetni azt a hitelt, amit István nevére vettek fel, hogy ne romoljon tovább a hiteltörténete. András pedig részletekben visszafizeti nekünk.

– Miért kellene kisegítenünk azt, aki becsapott minket? – háborodott fel István.

– Azért, mert a lányunk férje – felelte Katalin változatlanul higgadtan. – És azért is, mert egy rendőrségi ügy meg bírósági hercehurca semmi mást nem hozna nekünk, csak idegeskedést és évekre elhúzódó kellemetlenséget.

– És a többi tartozása? – kérdezte István. – Hallottad az összeget? Ez majdnem tizenkétmillió forint, és ebben még nincs benne a mi hitelünk!

– Az már az ő dolga – vont vállat Katalin. – Felnőtt ember. Oldja meg maga.

– Mindent visszaadok – kapott a szón András, szinte kétségbeesett lelkesedéssel. – Esküszöm, az utolsó forintig!

– Az esküidből már kaptam eleget – mondta Eszter jéghidegen. – Mit érnek? Nyolc évvel ezelőtt is megígérted, hogy szeretsz és tisztelsz. És most hol tartunk?

András lehajtotta a fejét. A kávézóban olyan nehéz csend telepedett közéjük, hogy szinte hallani lehetett, ahogy mindegyikük próbálja visszatartani a következő mondatot.

Végül István szólalt meg.

– A következőt javaslom. Katalinnal kifizetjük azt a kölcsönt, amelyet az én nevemre vettek fel. András írásban elismeri a tartozást, és vállalja, hogy havonta meghatározott összeget törleszt nekünk. Nincs kifogás, nincs halogatás, nincs „majd jövő hónapban”.

– Rendben – mondta András halkan.