A megbeszélés után együtt léptek ki az utcára. Júliusi este volt, meleg, csendes, szinte mozdulatlan levegővel.

András egy darabig hallgatott, aztán óvatosan megkérdezte:

– Sétálunk egy kicsit? Szeretnék beszélni veled… valami másról is. Nem csak a tartozásokról.

Eszter nem válaszolt azonnal, de végül bólintott. Elindultak a régi, jól ismert útvonalon, a park mellett, ahol a házasságuk első éveiben gyakran sétáltak esténként.

Sokáig egyikük sem szólalt meg. Csak a kavics ropogott a cipőjük alatt, és néha egy-egy kerékpáros suhant el mellettük.

– Emlékszel még, amikor arról beszélgettünk, hogy egyszer veszünk egy kis házat a városon kívül? – kérdezte végül András. – Kerttel, terasszal, ahol reggelente kávézhatunk.

– Emlékszem – felelte Eszter. – Régen volt.

– Mindent tönkretettem, igaz? – András hangjában őszinte fájdalom remegett. – A terveinket, az álmainkat… mindent. A saját kezemmel romboltam le.

Eszter nem felelt rögtön. A lenyugvó napot nézte, ahogy narancsszínűre festette az ég alját, és közben arra gondolt, milyen gyorsan képes szétesni az, amit az ember biztosnak hitt. Két héttel korábban még boldog volt: megkapta a régóta várt előléptetést, úgy érezte, végre elismerik a munkáját. Most pedig a házassága darabokra repedt, és a jövője zavaros, ködös folttá vált.

– Tudod, mi fáj a legjobban? – szólalt meg végül. – Nem is a tartozások. Nem is az, hogy hazudtál. Hanem az, hogy ennyire nem bíztál bennem. Annyira sem, hogy elmondd, bajban vagy. Mi ketten egy csapat voltunk, András. Legalábbis én azt hittem.

András mély levegőt vett.

– Szégyelltem magam – vallotta be. – Te mindig olyan erősnek tűntél. Magabiztosnak. Én meg egyre inkább úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. Amikor a munkahelyeden dicsértek, amikor prémiumot kaptál, amikor előléptettek… örültem neked, tényleg. De közben belül valami rágott. Irigység. Hogy neked miért sikerül minden, nekem meg miért nem.

Eszter meglepetten pillantott rá.

– Erről soha egyetlen szót sem szóltál.

– Mert kicsinyes és szégyellnivaló – vont vállat András. – Egy férjnek büszkének kellene lennie a felesége sikereire, nem irigykednie rá.

Elértek a szökőkút melletti padhoz, és leültek. Körülöttük gyerekek szaladgáltak, fiatal párok andalogtak, idősebb emberek beszélgettek halkan. Az élet ment tovább, mintha az ő világuk nem épp most omlott volna össze.

Eszter a kezét az ölében pihentette, majd őszintén kimondta:

– Nem tudom, meg lehet-e menteni a házasságunkat. A bizalom összetört, és azt nagyon nehéz újra felépíteni. De hajlandó vagyok adni egy esélyt. Bizonyos feltételekkel.

– Bármilyen feltételt elfogadok – vágta rá András azonnal.

– Először is: teljes pénzügyi átláthatóság – kezdte Eszter határozottan. – Minden számla, minden kiadás, minden tartozás látható lesz számomra. Nincs több titok. Másodszor: elmész az állásinterjúra a kiadóhoz, és ha felvesznek, elfogadod a munkát. Harmadszor: elkezdünk párterápiára járni. Nyilvánvaló, hogy nem tudunk rendesen beszélni egymással a fontos dolgokról.

– Rendben – bólintott András. – Mi még?