Eszter most egyenesen a szemébe nézett.

– És az utolsó: korlátokat szabsz az édesanyáddal való kapcsolatodban. Nem lesznek heti kötelező látogatások, nem engeded, hogy beleszóljon a házasságunkba, és nem tűröd, hogy ellenem hangoljon. Túl nagy hatással van rád, és nem jó irányba.

András elhallgatott. Látszott rajta, hogy ez a kérés érinti a legérzékenyebben. Egy darabig a szökőkút vizét figyelte, mintha ott keresné a választ.

– Ez nehéz lesz – mondta végül. – De elfogadom. Vissza akarlak kapni, Eszter. És ezért kész vagyok tenni.

– Nem engem kell visszakapnod – javította ki Eszter csendesen. – Hanem azt a kapcsolatot, ami köztünk volt. Azt, amelyik bizalomra és tiszteletre épült.

Még sokáig ültek a padon. Beszéltek a múltról, a jelenről, a kimondatlan sérelmekről, a félelmekről, azokról a pillanatokról, amikor talán már látszottak a repedések, csak egyikük sem akarta észrevenni. Próbálták megérteni, mikor kezdtek eltávolodni egymástól. Mikor váltak a hallgatások fontosabbá a beszélgetéseknél. Mikor nőtt nagyobbra a büszkeség és a félelem, mint a szeretet.

Eltelt egy hónap.

Eszter visszaköltözött a közös lakásba, bár Andrással továbbra is külön szobában aludtak. Nem akarták elsietni a békülést, és Eszter különösen nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha minden megbocsátható lenne néhány bocsánatkéréssel.

András elment az interjúra a kiadóba, és megkapta a tankönyvszerkesztői állást. A fizetése érezhetően jobb lett, mint a főiskolán volt, és mivel esténként magánórákat is vállalt, végre reálisnak látszott, hogy apránként törleszteni tudja az adósságait.

Hetente jártak családterapeutához. Újra kellett tanulniuk beszélni egymással. Nem vádaskodva, nem védekezve, nem elhallgatva a kényelmetlen érzéseket, hanem őszintén. Meg kellett tanulniuk kimondani a félelmeiket, a szégyenüket, a haragjukat és a csalódottságukat anélkül, hogy a másik azonnal támadásnak vegye.

Nem volt könnyű. Voltak ülések, amelyek után Eszter egész este sírt. Voltak beszélgetések, amelyek után András bezárkózott a szobájába, mert szembesülnie kellett saját gyávaságával. A folyamat fájdalmas volt, tele kellemetlen felismerésekkel. Mégis, lassan, nagyon lassan valami megmozdult közöttük. Mintha a vastag jégpáncél alatt újra áramlani kezdett volna a víz.

Erika eleinte hevesen tiltakozott fia új munkahelye ellen. Azt hajtogatta, hogy Eszter „rabszolgát csinált Andrásból a saját kiadójában”, és hogy egy férfinak nem kellene a felesége ismeretségeire támaszkodnia. Korábban András valószínűleg hallgatott volna rá, vagy legalábbis mentegetőzött volna előtte.

Most azonban más történt.

Egyik telefonbeszélgetésük során határozottan kijelentette, hogy nem engedi többé, hogy az anyja sértegesse a feleségét. Azt is közölte, hogy a házasságuk az ő és Eszter ügye, harmadik személynek nincs joga beleszólni. Erika először megsértődött, aztán napokig nem hívta. De végül visszafogta magát.

Egy este, amikor együtt vacsoráztak – ami az utóbbi időben már egyre gyakrabban megtörtént –, András váratlanul megszólalt: