– Mária elhagyott téged – mondta Eszter csendesen. – Ő hagyott ott a szülészeten, érted? Aztán évekkel később visszatért, mint valami jótevő, hogy levezekelje, amit tett. De ettől még nem kell térdre borulnod előtte.

– Akkor ki előtt kellene? Előtted?

– Senki előtt. Te senkinek nem tartozol az életeddel. De neki sincs joga úgy irányítani téged, ahogy neki kényelmes.

Ekkor a szobából felsírt Nóra. Lilla bocsánatkérő pillantást vetett Eszterre, majd gyorsan kiment. Eszter egyedül maradt a konyhában. Tekintete végigsiklott a helyiségen. Az ablakpárkányon üvegben szárított gyógynövények álltak, a hűtő ajtajára gyerekrajz volt mágnessel feltűzve: házikó, sárga nap, három pálcikaember. Alatta ügyetlen, göcsörtös betűkkel ez állt: „Én, anya és Mária mama.”

Eszter szíve összeszorult. A rajzon nem volt semmiféle Eszter néni. Nem volt ott helye. Ebben a kicsi világban ő egyszerűen nem létezett.

Lilla hamarosan visszatért, karjában Nórával. A kislány még hüppögött, öklével dörzsölte a szemét.

– Megijedt valamitől – magyarázta Lilla halkan. – Mindjárt megnyugszik.

Eszter a gyerekre nézett. A világos haja a halántékánál enyhén göndörödött. Nóra arcában volt valami megfoghatatlanul ismerős, valami, ami Máriára emlékeztette: a szemek metszése, az ajkak vonala. De Eszter addigra már megtanulta, hogy a hasonlóság néha csalóka. Néha csak belelátjuk, amit látni akarunk. Vagy amit valaki más akar velünk láttatni. Akkor még nem sejtette, milyen kegyetlenül igaz lesz ez a gondolat.

– Kérdezhetek valami furcsát? – szólalt meg rövid hallgatás után.

Lilla fáradtan felsóhajtott.

– Ma már annyi furcsaságot mondtál, hogy eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít.

– Csináltattatok DNS-vizsgálatot? Máriával. Hogy bizonyított-e a rokonság.

– Nem. Minek? – Lilla szorosabban magához ölelte a lányát. – Ő maga vallotta be. Mi kellene még?

– Bizonyosság – felelte Eszter. – Nekem bizonyosság kell.

Lilla hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Te tényleg különös vagy. Nem hiszel az anyádnak, nem hiszel nekem. Egyáltalán kinek hiszel?

– A tényeknek.

A búcsújuk száraz volt, minden melegség nélkül. Eszter kilépett a lakásból, lement a ház elé, és megállt az udvaron. Meleg este volt, mégis remegett. Beült az autójába, de nem indított azonnal. Előbb elővette a telefonját, és felhívta Andrást.

– Össze kell hoznunk mindenkit egy helyiségbe – mondta, amint a férfi felvette. – Anyámat, Lillát és engem. Negyedik ember nem kell. Ez felnőttekre tartozó beszélgetés lesz.

– Eszter, biztos vagy ebben?

– Anyám mindkettőnket használ, András. Lillának azt mondja, én szörnyeteg vagyok. Nekem azt mondja, Lilla senki. Közben pedig ül, és várja, mikor ugrunk egymás torkának. Elég volt. Ezt a csomót egyszer s mindenkorra át kell vágni.

– Mikor?

– Két nap múlva. Csütörtökön Lilla szabadnapos. Megbeszélem vele.

Letette, majd azonnal tárcsázta az anyját. Mária sokáig nem vette fel. Már-már úgy tűnt, nem is fog válaszolni, amikor végre beleszólt. A hangja erőtlennek, betegesnek tetszett.

– Mit akarsz, Eszter?

– Csütörtökön találkozunk a lakásban. Te, én és Lilla.