– Minek?

– Hogy elmondjuk egymásnak az igazat. Az egészet.

A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. Olyan hosszú, hogy Eszter egy pillanatra azt hitte, megszakadt a kapcsolat. Aztán Mária újra megszólalt, és a hangjában nyoma sem volt gyengeségnek. Hideg volt, kemény, akár az acél.

– Rendben. Ott leszek. Csak utána ne panaszkodj, ha kiderül, hogy az igazság nem olyan, amilyenre számítottál.

Eszter lenyomta a hívás végét jelző gombot, és hátradőlt az ülésben. A szíve vadul verte a bordáit. Mit jelenthetett ez? Miféle titkot rejtegethet még az anyja?

A csütörtök gyorsan érkezett el, kérlelhetetlenül, mint egy kihirdetett ítélet napja. Eszter fejfájással ébredt, és azzal a nehéz, szorító érzéssel, amely mindig valami baj előszelét hordozza. András felajánlotta, hogy elkíséri, de Eszter nemet mondott. Ezt a beszélgetést csak azoknak kellett hallaniuk, akiket a vér és a múlt közvetlenül összekötött. Senki másnak.

A lakásban valeriánacsepp és gyógyszeres szekrény szaga terjengett. Mária érkezett elsőként. A fotelben ült, egyenes háttal, mereven, mintha karót nyelt volna. Az arca szinte falfehér volt. Lilla az ablaknál állt összefont karral. Nórát átvitték a szomszédasszonyhoz. Eszter lépett be utolsónak. Becsukta maga mögött az ajtót, kulcsra zárta, majd némi habozás után a kulcsot a kabátzsebébe csúsztatta.

– Nos, együtt vagyunk – mondta Mária. – Ki kezdi?

– Én – felelte Eszter, és a szoba közepére állt.

A táskájából elővette az iratokkal teli mappát, és letette az asztalra. Nem akart kiabálni. Nem akart jelenetet rendezni. Azt akarta, hogy a tények beszéljenek.

– Itt vannak a családi papírok. A szüleim házassági anyakönyvi kivonata: ezerkilencszáznyolcvannégy február hetedike. Itt van Lilla születési anyakönyvi kivonata: ezerkilencszáznyolcvankettő november negyedike. Ez pedig – előhúzta a régi fotó másolatát, és az asztalra tette – egy kép a családi albumból. A felirat a te kézírásod: „Lillácska, 1983.” Anya, magyarázd el mindkettőnknek, mit jelent ez.

Mária rezzenéstelenül nézte a fényképet. Még pislogni is elfelejtett. Aztán felnézett Eszterre. Könny csillogott a szemében, de nem a bűnbánat könnyei voltak. Inkább dühösek, sértettek, makacsok.

– Jól van – szólalt meg rekedten. – Ha igazságot akarsz, hallgasd. Nyolcvankettő novemberében szültem egy kislányt. Tizenkilenc éves voltam, nem voltam férjnél. A gyerek apja nős ember volt, három gyerekkel, fontos pártállással. A szüleim azt mondták: vagy itt hagyom azt a gyereket, és örökre elfelejtem a szégyent, vagy kitagadnak. Féltem. Összeroppantam. Aláírtam a lemondó nyilatkozatot.

Néma csend következett. Lilla mozdulatlanul állt az ablak mellett, csak az ujjai árulták el, mi zajlik benne: olyan erősen szorította össze a kezét, hogy az ízületei kifehéredtek.

– Azt hittem, majd elfelejtem – folytatta Mária. – Hozzámentem az apádhoz, Eszter. Megszültelek téged. Azt gondoltam, ezzel majd jóváteszek valamit. De nem tettem jóvá semmit. Minden éjjel azt a csecsemőt láttam álmomban, akit otthagytam. Minden egyes éjjel. Két éve kezdtem keresni. Megtaláltam Lillát. Láttam, milyen nehéz élete volt, hogy egyedül van a kislányával. Akkor elhatároztam, hogy mindent odaadok neki, amit csak tudok.