– Kérdezz.

– Tudod, ki a vér szerinti anyád?

Lilla kezében megállt a cukroskanál. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán lassan visszaengedte a kanalat a cukortartóba.

Lilla lerázta az ujjairól a rátapadt cukorszemcséket, és csak azután válaszolt.

– Azt mondták, nem tudni, kik a szüleim. Lemondtak rólam. Akkoriban sok ilyen gyerek került intézetbe.

Eszter lassan beszívta a levegőt.

– És ha azt mondom, hogy nagyon is tudni lehet, kik a szüleid?

A konyhára olyan csend ereszkedett, mintha valaki egyszerre elzárta volna a lakás minden hangját. Még Nóra is elhallgatott a szobában, pedig az előbb még tompán motoszkált odabent. Mintha ő is megérezte volna, hogy valami veszélyes, visszafordíthatatlan dolog közeledik.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Lilla. A hangja alig volt több suttogásnál.

Eszter elővette a telefonját. Néhány mozdulattal megkereste azt a fényképet, amelyen a régi felirat látszott, majd Lilla elé tartotta a kijelzőt.

– Ez az anyám, Mária. Ismered az írását. Itt ez áll: „Lillácska, 1983.” Te pedig nyolcvankettő őszén születtél. Az ilyen dolgok ritkán véletlenek.

Lilla hosszú ideig nézte a képernyőt. Nem kapta el róla a tekintetét, nem kérdezett vissza, nem tiltakozott. Aztán lassan Eszterre emelte a szemét. Abban a pillantásban nem döbbenet ült. Inkább valami régi, mélyre temetett fájdalom. Az elhagyott gyerek fájdalma, amely nem múlik el attól, hogy az ember felnő.

– Tudtam – mondta végül olyan halkan, hogy Eszter először azt hitte, rosszul hallotta.

– Mit?

– Tudtam – ismételte Lilla, most már érthetőbben. – Fél évvel azután, hogy megtalált, elmondta. Azt mondta, én vagyok a lánya. Hogy ő hagyott ott a szülészeten, mert félt. Azt is mondta, egész életében bánta. Aztán… – elakadt, mintha nehéz lett volna kimondania a folytatást. – Aztán megesketett. Meg kellett ígérnem, hogy hallgatok, és nem kereslek meg téged.

Eszter ujjai hirtelen jéghideggé váltak.

– Miért?

– Azt mondta, te úgysem értenéd meg. Hogy kegyetlen vagy, önző, és ha idő előtt megtudnád, hogy létezem, mindent elkövetnél, hogy elszakíts minket egymástól.

Eszter hátradőlt a széken. A konyha levegője egyszerre fojtogatóvá sűrűsödött. Mintha elfogyott volna belőle az oxigén. Most már világosan látta: az anyja mindkettőjüket mozgatni próbálta, mint bábukat. Megtalálta azt a lányát, akit valaha eldobott magától, de közben ellene hangolta Esztert. Két nőt, akiket ugyanaz a vér kötött össze, szándékosan távol tartott egymástól. Nem találkozhattak, nem beszélhettek, nem ismerhették meg a másik történetét. Így Mária maradhatott középen: a megmentő, a szenvedő, a bűnbánó anya, aki nélkül mindketten elvesznének.

– Figyelj rám – hajolt előre Eszter. – Eszem ágában sincs elszakítani tőled. Tegnapig azt sem tudtam, hogy létezel. De jogom van tudni, mi történik a saját családomban.

– A saját családodban? – Lilla szája keserű mosolyra húzódott. Nem volt benne gúny, inkább csak fáradt fájdalom. – Eszter, neked volt családod. Anyád, apád, otthonod, tanulási lehetőséged. Nekem semmim nem volt. Intézet, aztán kollégiumi szobák, alkalmi munkák. Nórát egy olyan férfitól szültem, aki abban a pillanatban eltűnt, ahogy megtudta, hogy gyereket várok. Ha Mária nem bukkan fel, most valószínűleg lépcsőházakat mosnék, és valami társbérletben húznám meg magam.