Eszter magára kapott egy farmert és egy pulóvert, aztán felmarkolta a kulcsait.

– Elmegyek Lillához. Egyedül.

– Eszter, hadd menjek veled – állt fel András.

– Nem – fordult vissza a nő. – Ha ügyvéddel állítok be, azonnal bezárkózik, és rendőrt hív. Nekem most azt kell kiderítenem, milyen ember. Az is lehet, hogy fogalma sincs róla, ki az igazi anyja.

– Vagy nagyon is tudja – mondta András csendesen. – Vigyázz magadra.

Eszter az anyja házához hajtott, leparkolt az udvaron, aztán még jó ideig az autóban maradt. Próbálta összeszedni a gondolatait, de azok szétestek, mint az üvegszilánkok. Végül kiszállt, felment lifttel, és megnyomta a csengőt. Ezúttal nem nyitott be a saját kulcsával. Megtehette volna, jogilag talán még mindig volt hozzá köze, de nem akarta. Ez már idegen területnek érződött.

Lilla szinte azonnal ajtót nyitott. Látszott rajta, hogy számított rá. A folyosó mélyén ugyanaz a kislány, Nóra, babával játszott. Amikor meglátta Esztert, óvatosan megmerevedett, de nem futott el.

– Gyere be – mondta Lilla. – Csak szólok, nem vagyok egyedül. Nóra ma nincs óvodában.

– Tudom – felelte Eszter, belépett az előszobába, és levette a cipőjét. A fogasra pillantott. Ott lógott Mária régi kabátja, amelyet az anyja még a kilencvenes években hordott. Lilla szemmel láthatóan az ő levetett holmijait használta.

Bementek a konyhába. Lilla feltette a vízforralót, majd leült vele szemben. Nóra a szobában játszott tovább; átsejlett a hangja, ahogy halkan beszélgetett a babájával.

– Mondd – nézett Lilla Eszterre. – Miért jöttél?

Eszter nagy levegőt vett. Hirtelen félelem szorította össze a gyomrát. Amit mondani készült, az összetörheti ennek a nőnek az életét. Vagy épp ellenkezőleg: megadhatja neki azokat a válaszokat, amelyekre talán egész életében várt.

– Hogyan ismerkedtél meg az anyámmal? – kérdezte.

Lilla vállat vont.

– Ő keresett meg. Úgy két éve. Elment a régi gyermekotthonba, pontosabban annak az irattárába, mert maga az intézmény már nem működik, de a dokumentumokat megőrizték. Azt mondta, egykori nevelteket kutat fel, hogy segítsen nekik. Először nem hittem neki. Ugyan kinek kellek én, harminc évnyi árvasággal a hátam mögött? De hetente jött. Hozott élelmiszert, aztán segített munkát találni. Később felajánlotta, hogy költözzek ide.

– Magáról mesélt valamit?

– Azt mondta, magányos asszony. Hogy a lánya a karrierjével van elfoglalva, unokái nincsenek, neki pedig szüksége van valakire, akiről gondoskodhat – Lilla figyelmesen nézte Esztert. – Tudom, hogy te vagy a lánya. Beszélt rólad.

– Mit mondott?

– Hogy sikeres vagy, ingatlanokkal foglalkozol, férjnél vagy. De azt is, hogy nem túl jó köztetek a viszony.

– Finoman fogalmazott.

A víz felforrt. Lilla elkészítette a teát, majd Eszter elé tolta az egyik csészét. A keze nyugodt volt, mozdulatai egyenletesek. Semmi ellenségesség nem áradt belőle. Eszter döbbenten vette észre, hogy alig érez iránta ellenszenvet. Inkább fáradtságot érzett, és valami furcsa, húzó fájdalmat a gyomra táján.

– Megkérdezhetek valamit nyíltan? – szólalt meg végül.