– Ülj le – mondta már a küszöbről. – Van mit átnéznünk.

Belikova Lilla Szergejevna egy Budapesthez közeli kisvárosban született. A négyes számú gyermekotthon neveltje volt. A szülők ismeretlenek. Az anya rovatában kihúzás állt. Az apa helyén szintén semmi. Születési dátum: ezerkilencszáznyolcvankettő november negyedike.

Eszter háromszor olvasta el a dátumot. Aztán elővette a telefonját, és megnyitotta a felhőbe mentett régi családi fényképeket. Megkereste azt az albumot, amelyet néhány éve az anyja kérésére digitalizált. Sokáig lapozott, míg végül megállt egy képnél, amelyet annak idején telefonnal fotózott le.

Fiatal Mária állt rajta egy kórházi szoba háttere előtt. A karjában pólyába csavart újszülött feküdt. A fénykép hátoldalára lila tintával, az anyja kézírásával ennyi volt írva: „Lillácska, 1983. november.”

– Ez nem lehet igaz – suttogta Eszter.

Felkapaszkodott a létrára, és leszedte az előszobai galéria legfelső polcáról a családi iratokat rejtő dobozt. Remegő kézzel kutatott benne, míg elő nem került a szülei házassági anyakönyvi kivonata. A dátum: ezerkilencszáznyolcvannégy február hetedike. Két hónappal Lilla születése után.

– Szóval házasság előtt szült – mondta Eszter hangosan, de a saját hangja tompán, távolról ért el hozzá, mintha vastag vattán keresztül beszélne. – Megszülte, aztán lemondott róla. Ott hagyta a szülészeten. Utána pedig hozzáment apához, aki valószínűleg semmit sem tudott. Vagy tudott, csak hallgatott.

András átvette tőle az iratokat, és figyelmesen végignézte őket.

– Minden jel erre mutat. Lilla a testvéred, Eszter. Féltestvéred.

A világ megbillent, aztán visszarendeződött, de már egészen más alakzatban. Minden régi sérelem, az anyja összes vádló mondata, az örökös „hálátlan lányom vagy” egyszerre új értelmet kapott. Mária nem csupán tökéletességet követelt Esztertől. Rajta keresztül akart vezekelni. Azért a bűnért, amelyet tizenkilenc évesen követett el, amikor megijedt a szégyentől, és elhagyta az első gyermekét.

– Neki adta a lakást – mondta Eszter halkan. – A titokban tartott lányának. Engem meg kitett az ajtón.

András mellé ült, és átkarolta a vállát.

– Megtámadhatjuk az ügyletet. Ha bizonyítani tudjuk, hogy édesanyád tévedésben volt, vagy valamilyen nyomás alatt cselekedett.

– Miféle nyomásról beszélsz, András? Ő kereste meg. Ő engedte be. Egész életében templomba járt, imádkozott, én meg azt hittem, ez csak az öregedéssel jár. Kiderült, hogy bűnbocsánatért könyörgött.

Eszter hirtelen felállt. Az ablakhoz ment, kitárta a szárnyát, és beengedte a hideg tavaszi levegőt. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mert egyetlen gondolat verte belülről, makacsul és fájdalmasan. Van egy testvére. Egy nő, akit életében egyszer látott, és aki most abban a lakásban él, amely az ő gyerekkorának és az anyja életének színtere volt.

– Beszélnem kell Lillával – jelentette ki.

– Nem lenne jobb előbb az anyáddal?

– Anya hazudni fog. Mindig hazudik, ha a múltjáról van szó. Azt sem tudtam, hogy az apámmal kötött házassága előtt egy évre eltűnt. Azt mondta, beteg nagymamáját ápolta. Csakhogy a nagymama három évvel korábban meghalt, utánanéztem az iratokban. Egész életemben meséket hittem el.