Mária arca elsápadt, de csak egy pillanatig tartott a megingása. Gyorsan összeszedte magát, mintha páncélt húzott volna magára.

– Te mindig keresel valakit, akit hibáztathatsz. Én csak jót akartam neked. Te meg mindent kiforgatsz.

– Ki az a Lilla? – kérdezte Eszter, most már keményen.

Az anyja nem válaszolt. Az ablak felé fordult, karját összefonta a mellén. Egész tartása zárt volt, védekező, mintha ostromra készülne. Eszterben ekkor hasított a felismerés: Mária titkol valamit. Nem csupán azt, hogy befogadott egy albérlőt. Valami sokkal súlyosabbat. Olyasmit, ami miatt ez a mindig fölényes, soha nem magyarázkodó asszony most képtelen volt a szemébe nézni.

– Jogom van tudni – mondta Eszter csendesen. – Odaadtad a kulcsokat egy idegen nőnek. Beengedted abba a lakásba, ahol felnőttem. A szobámba.

– A te szobád üres – felelte Mária, továbbra sem fordulva meg. – Húsz éve nem élsz ott. Lilla pedig nem idegen. Ő… – elakadt, mintha a saját szavai fojtották volna meg. – Neki több joga van ott lakni, mint neked.

Eszter felállt. Lassan odalépett hozzá, és úgy állt meg előtte, hogy láthassa az arcát.

– Miért?

Mária a padlót bámulta. A szája körüli ráncok mélyebbnek tűntek, mint valaha. Az ajka megremegett. Eszter egy röpke másodpercig azt hitte, az anyja elsírja magát, de a könnyek nem jöttek.

– Menj el – mondta Mária tompán. – Elfáradtam.

– Nem megyek sehová, amíg el nem mondod az igazat.

– Menj haza, Eszter. Kérlek.

A „kérlek” szó az anyja szájából olyan ritkán hangzott el, hogy erősebben hatott rá, mint bármilyen kiabálás. Eszter még egy percig ott állt, aztán megfordult, és kiment. Beült az autójába, de hosszú ideig nem indított. Mereven nézte a nyaraló kivilágított ablakait. Mária nem jött utána, nem szólította vissza. Csak egy árnyék mozgott ide-oda a függöny mögött, és ebben a nyugtalan bolyongásban volt valami dermesztő.

Otthon András vacsorával várta, a tekintetében aggodalommal. Eszter mindent elmesélt neki, szóról szóra, amennyire képes volt. Mire a végére ért, a férje arca komorabb lett a viharfelhőnél.

– Valamit rejteget – mondta András, mintha kimondaná Eszter saját gondolatát. – És ez a valami nagyon úgy néz ki, hogy közvetlenül Lillához kapcsolódik. Ez nem egyszerű albérlős történet.

– Mit csináljunk?

– Információt szerzünk – felelte András, és már nyitotta is fel a laptopját. – Belikova Lilla Szergejevna, született ezerkilencszáznyolcvankettőben. Ennyi alapján már el lehet indulni az adatbázisokban.

– András, ez törvényes?

– Van egy ismerősöm az okmányirodában. Tartozik nekem egy szívességgel. Nem hivatalos ügy.

Eszter bólintott. Aznap este először érzett valami kapaszkodófélét. András mindig ilyen volt. Amikor az érzelmek kezelhetetlenné váltak, ő átváltott jogászi üzemmódba, és a káoszt részekre bontotta, megfoghatóvá tette.

A következő napok várakozással teltek. Eszter dolgozni járt, lakásokat mutatott meg ügyfeleknek, mosolygott, alkudozott, mintha minden rendben lenne, közben ötpercenként a telefonjára pillantott. A harmadik napon András nyomtatott papírokkal a kezében lépett be az ajtón.