Várta.

Eszter kopogás nélkül lépett be. A sáros cipőt szándékosan nem vette le, nedves leveleket és földnyomokat hagyott a tiszta lábtörlőn. Az anyja végignézte ezt az apró lázadást, és gúnyosan elmosolyodott.

– Ennyire sem tisztelsz már, hogy cipőben csörtetsz be?

– Kinek adtad ki az én lakásomat, anya?

A kérdés élesebben hangzott, mint Eszter szerette volna, de ezen a ponton már nem lehetett visszakozni.

– Az én lakásomat – javította ki Mária, és letette a csészét. – Nem a tiédet. Az enyémet. A te lakásod a városban van, hitelből, ha jól emlékszem, és egy fillérrel sem segítettelek benne, mert te olyan büszke és önálló vagy. Ez viszont az enyém.

Eszter leült vele szemben. Igyekezett higgadtan beszélni, de a hangja remegett.

– Ki az a Lilla? Miért van nála szerződés? Miért lakik a mi lakásunkban egy gyerekkel együtt úgy, hogy én erről véletlenül szerzek tudomást?

– Azért, mert az elmúlt fél évben egyszer sem mentél fel oda – csattant fel az anyja. – Most is csak a fikuszt akartad meglocsolni. Az meg már egy hónapja kiszáradt, csak neked most tűnt fel.

– Ne tereld el a szót. Ki ő?

Mária összeszorította a száját, és hosszú ideig hallgatott. Aztán felállt, odament a tálalószekrényhez, elővett egy üveg házi likőrt, és löttyintett belőle a teájába. A keze nem remegett, de minden mozdulata lassú és súlyos volt.

– Albérlő – mondta végül. – Beengedtem őket, mert nekem nem fáj, nekik pedig nincs hová menniük. Neked meg mi közöd hozzá?

– Anya – Eszter hangja élesebbre váltott. – Beengedsz a lakásba egy vadidegen nőt a gyerekével együtt, nekem egy szót sem szólsz róla, aztán amikor idejövök, az illető közli velem, hogy ő itt lakik. Szerinted mégis mit kellene ebből gondolnom?

Mária hirtelen fordult felé. A szemében olyan veszélyes fény villant, amelyet Eszter gyerekkora óta ismert. Pontosan ilyen tekintete volt az anyjának a nagy veszekedések előtt, amelyek után ő a párnájába fojtotta a sírást, és a naplójába azt írta: utálja saját magát.

– Azt kellene gondolnod, hogy te úgy élted le az életedet, ahogyan neked tetszett! – Mária hangja egyre magasabbra csúszott, szinte visítássá vékonyodott. – Semmiről nem mondtál le! Építetted a karrieredet, szereztél magadnak férfit, pénzed is van! Csak gyereked nincs! A méhed, Eszter, olyan, mint egy kiszáradt kút. Nem akartál szülni, csak halogattad, tologattad, aztán most már késő. Lilla viszont szült. Érted? Világra hozott egy élő lelket.

Eszter érezte, ahogy forróság önti el az arcát. A füle zúgni kezdett. Kiszáradt kút. Az anyja úgy mondta ki ezt, mintha arról beszélne, hogy eleredt az eső. Még csak meg sem rándult az arca.

– Te… te egyáltalán tudod, miért nem lehet gyerekem? – kérdezte Eszter alig hallhatóan.

– Azért, mert Isten nem ad annak, aki nem kér.

– Nem, anya. Azért, mert amikor harmadéves voltam az egyetemen, naponta felhívtál, és órákon át azt bizonygattad, milyen semmirekellő lányod vagyok. Hogy szégyent hozok rád, mert még mindig nem mentem férjhez. Rohantam a vizsgámra, közben sírtam, és nem figyeltem az útra. Elütött egy autó. Belső vérzésem lett, aztán fertőzés, szövődmények. Erre legalább emlékszel?