– Ha a lakás valóban az anyád tulajdona, akkor joga volt ilyen használati szerződést kötni – mondta, amikor Eszter befejezte. – Jogilag ez támadható, de csak indokkal. Például ha bizonyítani lehetne, hogy nem volt beszámítható. Vagy ha…

– András – vágott közbe Eszter. – Ott van az a fénykép a komódon. Százszor láttam már, és soha nem vettem észre. Ma viszont igen. A kisbaba arcát valaki ledörzsölte róla.

– Várj. Hogy jön ide a fénykép?

– Úgy, hogy anyám elhallgat valamit – Eszter felállt, és az ablakhoz ment. Odakint a város esti fényei elmosódtak a szitáló esőben. – Ez a Lilla… látnod kellett volna. Meg sem ijedt tőlem. Mintha számított volna rá, hogy előbb-utóbb megjelenek. Anyám nyilván előre szólt neki.

András hátradőlt a széken, és megdörzsölte az orrnyergét.

– Menjünk sorban. Mit tudsz erről a Lilláról?

– Semmit. Az égvilágon semmit.

– A születési évét láttad a papíron?

– 1982.

András elhallgatott, fejben számolni kezdett.

– Anyád akkor tizenkilenc éves volt.

Eszter lassan elfordult az ablaktól. Az a gondolat, amelyet egész este próbált elhessegetni, most végre alakot öltött benne.

– Elmegyek anyámhoz a nyaralóba – mondta. – Most rögtön.

– Eszter, este kilenc van.

– Nem érdekel. Addig úgysem tudnék aludni, amíg ki nem derítem, mi folyik itt.

Kabátban indult ki a lakásból, át sem öltözött. Csak az autókulcsot kapta fel. András utána ment, a házi pólójára sietve felhúzott egy kabátot.

– Veled megyek.

– Ne – fordult vissza Eszter. – Ismered őt. Ha ott vagy, bezárkózik. Velem viszont gyerekkorom óta egy perc alatt képes elbánni. Csakhogy most nekem kell olyan helyzetbe kerülnöm, ahol nem hagyom neki. Engedd, hogy egyedül csináljam.

András bólintott. Túlságosan jól ismerte a felesége és Mária viszonyát. Tudta, és hallgatott róla, ahogy azok a férjek hallgatnak, akik nem akarnak belépni a feleségük családi háborúiba.

– Kétóránként hívj fel. Ha bármi van, azonnal indulok.

Eszter beszállt az autóba, és kihajtott az országútra. Hétköznap este volt, a városból kifelé vezető út szinte üresen feküdt előtte. Az ablaktörlők egyenletes ritmusban söpörték le az esőcseppeket a szélvédőről, mintha ez a szabályos mozgás nyugalmat ígérne. Benne azonban minden forrt.

Emlékek törtek fel. Eszébe jutott, amikor húszévesen megmutatta az anyjának annak a fiúnak a fényképét, akivel akkoriban járt. Mária rá sem pillantott a képre, csak annyit kérdezett: „Van benne jövő?” Aztán felidézte azt a napot is, amikor harmincöt évesen a nőgyógyász kimondta a petevezeték-eredetű meddőség diagnózisát. Anyja válasza mindössze ennyi volt: „Én megmondtam, hogy nem kellett volna halogatni a gyereket.” Mintha nem egy lábon kihordott, elhanyagolt gyulladás következménye lett volna, amelyet még egyetemi vizsgaidőszakban szerzett, hanem valamiféle kozmikus büntetés azért, mert karriert akart.

A nyaraló kivilágított ablakokkal fogadta, a kéményből füstszag terjengett. Mária nem aludt. A verandán ült a régi hintaszékben, teát ivott, és kifelé bámult a sötétbe. Amikor meghallotta a motor hangját, még csak össze sem rezzent.