– Felhívom anyámat – jelentette ki keményen.

– Nyugodtan – vont vállat a nő.

A hívás sokáig csörgött. Ötöt. Hatot. Hetet. Eszter már majdnem megszakította, amikor végre megszólalt a vonal túlsó végén egy hang.

– Igen, Eszter, mi történt? – kérdezte Mária nyugodtan, szinte álmosan. A háttérben rádió duruzsolt; éppen az időjárás-jelentést mondták.

– Anya, idegenek vannak a lakásodban. Valami nő egy gyerekkel.

A csend, amely ezután következett, talán csak egy másodpercig tartott. Legfeljebb kettőig. Eszternek mégis úgy tűnt, mintha egy egész élet telt volna el közben.

– Ne merj hozzájuk nyúlni – szólalt meg végül az anyja. A hangja megváltozott, hirtelen keménnyé és rideggé vált. – Ez az én otthonom, és azt engedek be oda, akit akarok. Amíg én élek, neked abban a lakásban semmi jogod nincs.

Eszter az előszoba közepén állt, a telefont a füléhez szorítva. Anyja szavai úgy csapódtak belé, mint egy pofon. Semmi jogod. Amíg én élek. A búzavirágos köntösben álló idegen nőt nézte, aztán a plüssnyulat ölelő kislányt, és érezte, ahogy körülötte lassan kibillen a világ a helyéről.

– Anya, magyarázd meg…

– Nincs mit magyarázni – vágta el Mária. – Lilla ott lakik, és kész. Ne avatkozz bele, Eszter. Megmondtam.

A vonal megszakadt. Rövid sípolások maradtak utána. Eszter leengedte a kezét. Lilla ugyanazzal a hűvös, kifáradt nyugalommal figyelte.

– Most már elhiszed? – kérdezte.

Eszter nem válaszolt. Lehajolt, hogy felvegye a földre esett kulcsait, de félúton megállt. A tekintete a komódon álló régi fényképre esett. Az a fotó mindig ott volt, amióta csak emlékezett. Fiatal Mária fehér kendőben tartott a karjában egy újszülöttet, akit takaróba pólyáltak. Fekete-fehér kép volt, az egyik sarka megtörve.

Csak most vette észre azt, amit korábban soha.

A csecsemő arcát a fotón elmaszatolták. Nem egyszerűen megkopott: valaki gondosan, de durván kikaparta. Mintha körömmel vagy pengével kapargatták volna le a papírról a vonásokat. A baba arca helyén csupán egy világos, üres folt maradt.

– Ez micsoda? – kérdezte Eszter, és a fényképre mutatott.

Lilla odanézett, és először futott át az arcán valami bizonytalanságféle.

– Nem tudom – mondta. – Mária tette oda, amikor beköltöztem. Én nem nyúltam hozzá.

Eszter később nem tudta volna felidézni, hogyan jutott ki a lakásból. Csak a lépcsőház hűvös levegője térítette valamennyire magához. A lift ajtaja becsukódott előtte, ő pedig meglátta saját tükörképét a fényes fémpanelben. Harmincnyolc éves nő, sikeres ingatlanos, férjnél, drága kabátban, tökéletes frizurával. És olyan szemekkel, mint egy sarokba szorított, megvert kutya.

Autóba ült, de az utat alig érzékelte. A navigáció közömbös hangon ismételgette az utasításokat, ő pedig újra és újra végigpörgette magában az apróságokat. A szerződést. A köntöst. A letépett fülű plüssnyulat. A fényképet. A kikapart arcú csecsemőt.

András a konyhában várta. Amint meglátta a felesége arcát, félretette a telefonját, amelyen addig munkahelyi leveleket olvasott.

– Mi történt?

Eszter leült egy székre anélkül, hogy levette volna a kabátját, és mindent elmondott. András csendben hallgatta, nem szakította félbe. Tizenöt év házasság alatt megtanulta már, mikor kell kérdezni, és mikor kell hagyni, hogy Eszter végigmondja. Aztán beindult benne a szakmai gondolkodás, az a jogászi pontosság, amelyet hosszú évek gyakorlata csiszolt élesre.