„Én itt lakom” – közölte sértődött hangon az idegen nő, miközben gyerekét ösztönösen maga mögé húzta
Megrendítő titok lappang a csendes otthonban.
A kulcs könnyedén fordult el a zárban, szinte hangtalanul, mintha semmi ellenállásba nem ütközne. Eszternek még átfutott az agyán, hogy ideje volna megolajozni a szerkezetet, de a gondolat abban a pillanatban szertefoszlott, ahogy az ajtó befelé nyílt.
Az előszobában égett a villany.
A cipőtartón idegen lábbeli sorakozott: egy pár apró, női sportcipő, mellette rózsaszín gumicsizma, oldalán rajzolt egyszarvúakkal. A konyha felől frissen lefőzött kávé illata szivárgott ki.
Eszter megtorpant a küszöbön. A kulcscsomó kicsúszott az ujjai közül, és éles koppanással a laminált padlóra hullott.
A szobából ekkor egy nő lépett ki. Harmincöt év körüli lehetett, sovány, fakó, egérszínű haját hanyagul összefogta a tarkóján. Otthoni köntös volt rajta. Ugyanaz a köntös, amelyet Eszter két évvel korábban vett az anyjának ajándékba: kék anyag, apró, hímzett búzavirágokkal. Az idegen nő nem rémült meg tőle. Inkább úgy nézett rá, mint akit kellemetlenül félbeszakítottak, és már amúgy is túl fáradt ahhoz, hogy udvariaskodjon.
– Én itt lakom – közölte sértődött hangon. – Te meg ki vagy?
Eszter kinyitotta a száját, aztán egyetlen szó nélkül becsukta. A lakás levegője idegennek tűnt. Nem az anyja parfümjének enyhe, ismerős illata lengte be, hanem mosópor, kávé és valami édeskés, tejes gyerekszag.
– Én… ez az anyám lakása – préselte ki magából rekedten, bizonytalanul. – Maga kicsoda? Hogy került ide?
A nő háta mögül ekkor egy kislány kukucskált ki. Ötéves forma lehetett, világos copfokkal, álmos, mégis kíváncsi tekintettel. Az egyik arcán ott maradt a párna gyűrődése. A mellkasához szorított egy plüssnyulat, amelynek az egyik füle hiányzott.
Eszter már látta azt a nyulat.
A szekrény polcán állt abban a szobában, amelyet az anyja gyerekszobának nevezett, noha abban a lakásban harminc éve nem élt gyerek.
– Anya, ki ez? – kérdezte a kislány.
A nő azonnal maga mögé húzta a gyereket. A mozdulat ösztönös volt, védelmező, anyai. Eszter gyomra összerándult, a torkába émelygés kúszott. Ismerte ezt a mozdulatot. Az ő anyja is pontosan így állt elé, amikor Eszter kicsi volt, és valami idegen közeledett feléjük.
– Hívom a rendőrséget – mondta Eszter, és már nyúlt is a telefonja után.
– Hívd csak – felelte a nő meglepően nyugodtan. – Van szerződésem.
– Miféle szerződése?
– Szívességi lakáshasználati megállapodás. Mária adta. A lakás tulajdonosa.
Eszter mozdulatlanná dermedt. A telefon remegett a kezében.
– Hazudik.
A nő az előszobai komódhoz ment, kihúzta az egyik fiókot, és elővett belőle egy irattartót. Odanyújtotta Eszternek. A mappában két oldalból álló, gépelt szerződés feküdt. Az alján ott volt az anyja aláírása.
Eszter azonnal felismerte az írást. Gondosan formált betűk, jellegzetes kacskaringók, lila tinta. Mária mindig lila tollal írt. Régi szokás volt ez még abból az időből, amikor könyvelőként dolgozott.
A dokumentum szabályosan volt megszerkesztve, mindkét fél személyes adataival. Lilla Belikova, született 1982-ben. Eszter kétszer is elolvasta a nevet, de akkor még nem érzett semmit. Legalábbis semmi felismerhetőt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz