Mária nyelte a könnyeit. Nem védekezett, nem tiltakozott. Csak aprókat bólintott, mintha elfogadná az ítéletet.

– Van még valami – folytatta Eszter egy rövid szünet után. – Lilla és Nóra elmentek. Segítettem nekik lakást találni.

– Elmentek – ismételte Mária tompán. – Persze.

Csend telepedett közéjük. Az ablakon túl lassan besűrűsödött az este, az üvegen visszatükröződtek a kórházi lámpák hideg fényei.

– Te mindig a hagyományokat akartad megőrizni – szólalt meg Eszter halkabban. – Végül mindent leromboltál. A saját kezeddel. A félelmeddel. De tudod, azt hiszem, én örökbe fogadok egy gyereket. Nem miattad. Inkább ellenedre. Mert anya akarok lenni. Nem vér szerint, hanem döntésből. Szeretetből. Igazán.

Mária lehunyta a szemét. Ráncos arcán egy könnycsepp gördült végig, lassan és súlyosan, mintha magába gyűjtötte volna az elmúlt évtizedek összes fájdalmát. A szégyen könnye volt. Vagy talán a túl későn érkező szereteté, amely már örökre elkésett.

Eszter felállt, eligazította az anyján a takarót, aztán kilépett a kórteremből. A folyosó üres volt és csendes; csak a nővérpult felől hallatszott papírok halk zizegése. A lift felé menet arra gondolt, hogy másnap találkozója lesz egy ügyvéddel az örökbefogadás miatt. Este pedig fel kell hívnia Lillát, hogy megtudja, sikerült-e berendezkedniük.

És hosszú évek óta először nem ürességet érzett magában. Hanem valami különös, törékeny, mégis tisztán felismerhető nyugalmat.

A lift megérkezett. Eszter belépett, az ajtók pedig hangtalanul összezárultak mögötte, mintha elvágták volna a múltat. Megnyomta a földszint gombját, és elindult lefelé.