„Ti meg mégis mit műveltek itt? Elment az eszetek?!” – dühösen robbant ki Annából, amikor feltépte a lakás ajtaját
Gyomorforgató árulás, ami mindent megkérdőjelez.
„Hamis papírok, hátba szúrás és mocskos hazugságok: így fizettem vissza azoknak, akik ki akartak törölni az életemből”
– Ti meg mégis mit műveltek itt? Elment az eszetek?! – robbant ki Annából, amikor feltépte a lakás ajtaját.
– Ne csinálj már jelenetet. Csak ideiglenesen maradunk – felelte Katalin, a férje húga, olyan arcátlan nyugalommal, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna.
Anna fáradtan vonszolta fel magát a lépcsőn, a bőrönd kerekei tompán kopogtak mögötte. A munkával töltött út minden erejét kiszívta; semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy beálljon a forró víz alá, aztán végre a saját ágyában aludjon. A kulcs elfordult, a zár engedett, az ajtó kitárult – ám már az első pillanatban megérezte, hogy valami nincs rendben.
Az előszobában ismeretlen, édeskés parfüm szaga ült meg.
Anna mozdulatlanná dermedt, és visszatartott lélegzettel hallgatózott. A konyha felől porcelán halk koccanása szűrődött ki.
– Gábor? – kérdezte óvatosan.
Senki nem válaszolt.
Beljebb ment, és ahogy közeledett a konyhához, a szíve egyre hevesebben verte a mellkasát.
Az asztalnál Katalin üldögélt. Kényelmesen, ráérősen kevergette a kávéját, mintha csak a saját otthonában reggelizne. Még csak fel sem nézett, amikor Anna megállt az ajtóban.
– Mi a fenét kerestek a lakásomban? – kérdezte Anna, és érezte, hogy megbicsaklik a hangja.
Katalin végre ráemelte a tekintetét. Szája sarkában hideg, gúnyos mosoly jelent meg.
– Ne aggódj, nem leszünk itt örökké.
Annának olyan érzése támadt, mintha a padló hirtelen megmozdult volna alatta.
– Hol van Gábor?
– Dolga van.
– Ez most valami rossz tréfa? – Anna tett egy lépést felé. – Honnan vettétek a bátorságot, hogy csak úgy bejöjjetek ide?
Katalin komótosan belekortyolt a kávéba, aztán finoman visszatette a csészét a csészealjra.
– Ide? A te lakásodba? Kedvesem, azt hiszem, valamit nagyon félreértettél.
Anna a konyhapult szélébe kapaszkodott, hogy meg ne tántorodjon. A fejében egyetlen kérdés zakatolt újra meg újra: mi történik itt?
Előrántotta a telefonját, és azonnal hívni kezdte a férjét.
Kicsöngött. Egyszer. Másodszor. Harmadszor.
– Gábor, azonnal hívj vissza – mondta az üzenetrögzítőnek, alig hallható hangon.
Katalin ajkán újabb mosoly suhant át.
– Hiába próbálkozol.
Anna úgy tett, mintha nem hallaná. Berontott a hálószobába, és abban a pillanatban mintha kifordult volna körülötte a világ.
A ruhái nagy, fekete szemeteszsákokba voltak belegyömöszölve. A gardróbban idegen női holmik lógtak. Az éjjeliszekrényen egy pár fülbevaló hevert, amelyet soha életében nem látott.
A komód tetején pedig ott feküdt egy irat.
Hivatalos nyomtatvány.
Válókereset.
Az alján aláírással.
Az ő nevével.
Csakhogy ő semmit sem írt alá.
Anna remegő ujjakkal felkapta a papírt. A tekintete ide-oda futott a sorokon: hozzájárul a házasság felbontásához… nincs anyagi követelése… a vagyonmegosztásban nincs vitás kérdés…
Az utolsó oldalon ott állt az aláírás. Igen, megtévesztésig hasonlított az övére. De ő pontosan tudta: ezt a papírt soha nem látta, és soha nem írta alá.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz